Könnyekben áztatott éjjel.

Csend honolt a Rossi birtokon. Mindenki kótyagosan sétálgatott. Luisia eltörött két tányért, Cande elesett a saját lábában, ezzel óriási puklit teremtve homlokára, Carlos félrenyelte a vizet, így egy jó darabig hallgattuk a csendet törő krákogást. Ruggero barátnőjét ölelgette és jegelte a dudorát, Mercedes a szobája ajtaját csapkodta, Jorge pedig fel alá járkált. Jadenek nyoma veszett, én pedig csak megilletődve ültem a helyemen.
Szépen lassan mindenki elment aludni, tudva, hogy mit hoz a holnap. Rossi urat és a kedvesét. Mától minden nap itt lesznek, egy helyiségen velünk és ha ez nem lenne elég, Angie egy gyermeket is hordoz a szíve alatt.
- Segíthetek valamit? - néztem a kipirosodott Jorge szemeibe.
- Csinálnál egy kávét? - kérdezte hálás tekintettel.
- Jó ötlet ez? Este fél tizenegy van. - néztem a karórámra.
- Nem fogok aludni ma éjjel. - vonta meg a vállát.
- Jorge! - néztem aggódóan. - Mire készülsz?
- Beavatlak, miután hoztál egy kávét. - mosolyodott el.
- Nem tetszik ez nekem. - mondtam csalódottan, majd elsiettem a konyhába.
Kettő cappuccinoval baktattam fel Jorge szobájába. Rövid kopogtatás után, remek egyensúlyérzékemmel benyitottam, miközben két színültig töltött kávéscsészével egyensúlyoztam.
Jorge az ágyán ült, ölében a laptoppal.
- Na avass be! - pattantam le mellé.
- Elég otthonosan viselkedsz, ahhoz képest, hogy csak egy cseléd vagy. - motyogta Jorge, majd belekortyolt a cappuccinoba, de miután rájött mit vágott a fejemhez, majdnem visszaköpte a kávét. Én csodálkozó, illetve csalódott tekintettel néztem rá  - Ööö...Ne haragudj, izé... - mentegetőzött.
- Mindegy. Felesleges vitázni. - álltam fel.
- Most elmész? - lepődött meg.
- Dehogy is! Csak önálló sorfalat állok, merőlegesen a talajjal, eligazítom az ágylepedőjét és megkérdezem, hogy: Óhajt valamit még Uram? - hadartam - Ezután pedig itt fogok állni és a végére még szalutálok is egyet... Ahogy egy cselédnek kell. - tettem hozzá gúnyosan.
- Én tényleg sajnálom és nem úgy gondoltam. - emelte meg a hangját. - Nem azért mondtam, hogy megbántsalak és látod, hogy nincs jókedvem, erre te adod alám a lovat a gúnyos megjegyzéseiddel. Erre nekem nincs szükségem. Menj ki inkább kérlek! Aludjunk egyet a dologra, legalábbis te, mert én készülök, hogy elérjem a leghamarabbi repülőgépet Madridba... - beszélt egy szuszra.
- Tessék? - háborodtam fel. - Ezt te sem gondoltad komolyan?! Ugye... - kérdeztem és közel álltam a síráshoz.
- Elegem van ebből a helyből. Elutazom a nagynénémhez, aki szerényen, de legalább boldogan él. Én is ezt akarom. - pattant fel. - Nem kívánom látni az új testvéremet és akármennyire csúnyán hangzik, azt sem, ahogy az apám az új barátnőjével enyeleg. Nekem betelt a pohár. - mondta és a sírás kerülgette őt is.
Egyetlen amit tehettem és jó ötletnek bizonyult, hogy szorosan átöleltem. Magamhoz húztam és mélyen beszívva az illatát, a vállába fúrtam a fejemet és a kezemmel a haját simogattam.
- Nem akarlak itt hagyni. - motyogta Jorge. - Gyere velem... Hagyjunk itt mindent.
- Ez sajnos nem így működik. - töröltem le az első könnycseppemet. Eltoltam egy kicsit magamtól, hogy lássam az arcát.
Szomorú volt. A szeme csillogott a könnyektől, szaporán vette a levegőt. Ettől a látványtól még több könnycsepp folyt le az arcomon. Jorge gyéren elmosolyodott és letörölte őket.
- Ne sírj!
- Nekem itt kell maradnom... - szipogtam. - Mikor jössz vissza? - kérdeztem reménnyel tele.
Jorge lesütötte a szemét. Ez az a válasz, amitől a legjobban tartottam...A semmi.
- Nem tudom...De nem mostanában.
Ettől a mondattól eltörött a mécses, keserves zokogásban törtem ki. Nem érdekelt, hogy rájött esetleg, hogy szeretem. Nem érdekelt semmi. Itt az ideje, hogy megtudja
- Jorge... - kezdtem. - Én... - nyelem egy nagyot. - Szeretlek! - mondtam ki.
Jorge arcán meglepettséget láttam. Ezen kívül viszont semmi más érzelmet. - El kellett mondanom. Nem maradhatott bennem. - zokogtam.
Jorge megsimította az arcomat és kérte, hogy menjek el aludni.
Ez volt a leginkább elutasításra utaló válasz, amit kaphattam. Szomorúan kiléptem a küszöbön és becsuktam az ajtót, majd nekidőlve a földre csúsztam. Keserves zokogás következett, kitört belőlem minden.
Nem tudom mennyi ideje zokoghattam az ajtó előtt, de valaki felrántott onnan.
- Muszáj a nyamvadt zokogásoddal felébreszteni? - hallottam a cincogó Mercedes hangját. Erőt vettem, hogy ránézzek. - Hogy nézel ki? - lepődött meg.
- És te? - szörnyülködtem. Kócos (!) haj, lefolyt smink, gyűrött pizsama. Szerintem hasonlóan nézhettünk ki.
- Muszáj erre felkelnem?
- Gyanítom, hogy nem aludtál... - mosolyodtam el nagy nehezen.
- Honnan veszed ezt a sületlenséget? - forgatta a szemét.
- Most is könnyezik a szemed, valamint vér vörös. A szempillád nedves, ergo kb. 2 perce még a szobádban gubbasztottál és sírtál.
- Szerinted ébren egy percig is hagynám, hogy így fessek?
- Ez nem álmodban történt. - mutattam a hajára. - Igazam van. - fontam karba a kezeimet, de könnycseppek, minden erőm ellenére is folytak le az arcomon.
- Nem! - mondta megremegő ajkakkal és egy grimasz kíséretében kitörött belőle a zokogás. Majd olyan történt, amire nem számítottam. A karjaiba rohant. Szorosan megölelt és csak sírt.
- Te jó ég... Mercedes. Megfulladsz. - simogattam a hátát és tudtam, hogy most nekem kell erősnek lennem.

"A Rossi család kifordult önmagából. Ki gondolta volna, hogy valaha is sírni látom Jadet, hogy Mercedes megölel és hogy Jorge leüvölti a fejemet? "
Ezen kattogott az agyam, miután Mercedest bekísértem a szobájába és rendbe rakva ágyba fektettem. Tudtam, hogy a java csak most jön. Egyedüllét és a mardosó gondolatok.
 

Kínos vacsora, összehulló Rossi család.

Sziasztok! Nem tudom elmondani mennyire sajnálom ezt az egy hónapos kihagyást, de most itt vagyok és végre megírhatom az új részt Nektek! Remélem tetszeni fog! ♥
-----------------------------------------------------------------------------------------------------

A dolgozók a fal mellett állva feszengtek. Mindenki csinosan kiöltözve. Hupsz. Én kilógtam a sorból. Az egérszürke ingem, ami egykoron hófehér volt, mára már leettem minden létező étellel. A nadrágom gyűrött volt, a cipőmről ne is beszéljünk. Ezt ecsetelni kell!
Gyorsan konyhai kerülővel felszaladtam a szobámba. Telefújtam magam parfümmel, felvettem egy tiszta blúzt, egy szoknyát és balerina cipőt. Így már azért jobb egy fokkal. Kifésültem a hajamat és kisminkeltem magam. Elkészültem 6 perc alatt, csak nem maradtam le semmiről.
A lépcsőn szinte szaladtam, kettesével véve a lépcsőfokokat.
Lehet nem kellett volna! Hatalmasat zakóztam, felborítottam egy kis asztalt, amin egy vázányi rózsa volt. Ismétlem. Csak volt. A váza akkorát csattant az üvegpadlón, hogy beleremegett az egész ház.
- A francba. - sziszegtem.
*- Mi volt ez?* - hallottam Luisa hangját, aki dobogva rohant fel a lépcsőn. - Drágám! - csapta össze a tenyerét.
- Én...Én nem akartam. - mondtam pánikba esve és a kezemmel söprögettem össze a szilánkokat, ezzel szétvágva a tenyeremet. - Hát azt nem hiszem el! - néztem a tenyeremről lecsurgó vérre.
- Azonnal fertőtlenítsd le! Én majd elintézem. - segített fel Luisa. - Aranyom! Kérlek óvatosan! Áll a víz, el ne ess. - mutatott a vizes padlóra.
- Te jó ég, mit műveltem. - néztem a földre csalódottam, majd lehajtott fejjel elindultam a szobámba.
A lépcsőn mentem föl, teljesen elkenődve, szomorúan. A lépcsőfokokat pásztáztam, nehogy megint elessek.
Már majdnem felértem, amikor valaki elsuhant és még belém is jött. Már éppen hátraesni készültem, amikor az a bizonyos illető ráfogott a tenyeremre.
- Ember! Ez vér? - tartott meg, majd amikor már stabilan álltam, rémülten elhúzta az általam véres kezét.
- Nem kellett volna meglöknöd. - mondtam a testvéremnek, Ruggeronak.
- Jó na! Csak elkések. - nézett az órájára. - Mint mindig. - húzta a száját. - De gyere, lefertőtlenítjük.
Elmeséltem a testvéremnek, hogy mi is történt pontosan. Bekötöttük a kezemet és végre mehettünk vacsizni.
Mind a ketten szépen, lassan mentünk le a lépcsőn.
- Na végre itt vagytok. - sóhajtott Mercedes.
- Elnézést a késésért, csak elvágtam a kezemet. - huppantam le Jorge mellé. - Várunk még valakit? - mosolyogtam.
- Anya. - nézett unottan előre Cande.
- Mindjárt jövünk - állt fel Jorge és a kezemet megfogva, elhúzott.
- Mi a terv? - kérdeztem kíváncsian.
- Lehozzuk anyát. - mosolygott Jorge, majd kopogás nélkül, benyitott anyja szobájába.
Az ágyán ült továbbra is, ezúttal gyönyörűen kifestve, tökéletesen beállított hajjal. Egyszerűenn nem volt mersze lejönni.
- Te meg mit csináltál a kezeddel? - kérdezte flegmán.
- Elvágtam. És te mit csinálsz az ágyadon gubbasztva? - kérdeztem gúnyosan.
- Ezt a stílust... - kezdte idegesen.
- "Ezt a stílust nem engedheted meg magadnak!" - vágtam a mondata közepébe, a hangját utánozva. Halványan elmosolyodott. Na erre sem számítottam.
- Na anya. Indíts lefelé! - tapsolt Jorge.
- Nem merek. - sütötte le a szemét.
-  Ne akard, hogy lerángassunk. - vigyorogtam.
- Te mióta tegezhetsz engem? - vonta fel a szemöldökét.
- Akkor...Megtenné, hogy letolja a milliókat érő kufferjét, az össznépi vacsorához, ahol rengetegen várják magácskát? - mondtam és a végén pukedliztem egyet.
- Máris jobb! Mehetünk. - pattant fel.
Lementünk a lépcsőn, ahol már türelmetlenül vártak minket. Rossi úr a magassarkú kopogását hallva, hátrafordult. Ő és Jade kellemetlen szemkontaktust váltottak, már én éreztem kínosan magam.
Végre nekiállhattunk enni.
- Kérem mondja meg nekem... - nézett rám.
- Martina. - mondtam a nevem, majd beleittam a narancslevembe
- Martina! - bólintott. - Mióta van együtt Jorge-val? - kérdezte. Hirtelen lesokkoltam, félrenyeltem a narancslevet és elkezdtem köhögni.
- Elnézést! - köhögtem.
- Minden rendben? - kérdezte Rossi úr.
- Apa! Mi nem vagyunk együtt. - mondta Jorge a kajájában turkálva.
- Jaj, elnézést. Én úgy vettem észre. - mentegetőzött. - Elnézést, hogy kellemetlen helyzetbe hoztalak titeket.
- Ugyan. - legyintettem.
- Akkor Cande! Te és ez a pörgős fiatalember együtt vagytok nem? - kérdezte a testvéremre utalva aki éppen az ujjával dobolt és dúdolt.
- Igen. - vigyorgott Cande és lefogta a túlpörgött barátját.
- Mercedesem. Veled mi van? - mosolygott Rossi úr.
- Az ég világon semmi. - tolta el a tálat magától.
- És Jade? - nézett a másik asztalfőnél ülő exfeleségére.
- Semmi. - legyintett művigyorral. - És veled? - kérdezte nem túl lelkesen.
- Nos. - mosolyodott el. - Két hírem van. - mondta ki Rossi úr. Mindenki elkezdett nyüzsögni, hogy mi lehet az.
- Szóval. - kezdte. - Az egyik...Hogy holnaptól ideköltözünk Angie-vel. - mosolygott az új barátnőjére. Jade arcáról még a művigyor is lehervadt. És akkor még nem is tudtuk a második bejelenteni valót.
- A másik, hogy... - szorította meg a felesége kezét. - Új Rossit hoz a gólya. - nézett körbe.
Hirtelen néma csend lett, Jorge leejtette a villáját, Mercedes rácsapott a homlokára, Cande meg majdnem hátraesett a székkel. Luisa azt hajtogatta, hogy "Azért a jóból is megárt a sok", Carlos azt hajtogatta, hogy Rossi úr ehhez már túl idős, szerinte ez nagy hiba. A cselédek felháborodottan lármáztak. A Rossi gyerekek, némán, szemkontaktussal beszéltek. Ruggero elsietett borogatásért az ájuldozó Candénak. Rossi úr, kedvesével beszélgetett.
A nagy hangzavarban jobbra billentettem a fejem, ahol a némán ülő Jade nézett ki a fejéből. Csillogott a szeme, alig bírta tartani magát, a zokogás hátárán állt. Semmi művigyor, semmi érzelem az arcán. Szemrebbenés nélkül meredt előre, majd rám nézett. Hosszan tartottuk a szemkontaktust, próbáltam így megnyugtatni. Látszólag sikerült, de belül összetört.
Ez a hír mindenkit lesokkolt, a családi vacsorát tönkre vágta. Senki nem lepődött meg, hogy hamarabb elmentek, mint ahogy megbeszéltük.
- Te jóságos ég. - fogta a fejét Jorge.
- Jól vagy? Hozzak vizet? - kérdeztem idegesen.
- Igen, kérlek! - bólintott.
A ház televolt feszültséggel, minden zugban ott lakolt. Szörnyű volt látni a sok lesokkolt, pánikba esett embert.
De a legrosszabb látvány egyértelműen Jade és gyerekei voltak. Csak ültek és nem tudták felfogni. Titkon mind abban reménykedtek, hogy egyszer az apjuk visszatér és Jade-del lesz.
És hát ez részben így történt. Az apjuk visszatér. Csak Angie és a közös gyerekük oldalán...     

Magyarázkodás, váratlan vendég...

Ruggeroval tétlenül néztünk a könnyeivel küzdő Candéra.
- Ne értsd félre. - mondta halkan Ruggero.
- Ez nem az, aminek látszik. - mondtam én is.
- Igen? Akkor mi? - folyt le egy könnycsepp az arcán.
- Nem tudom, hogy elmondhatjuk-e és még nem is biztos. - állt Ruggero esetlenül.
- Miről beszélsz? - nézett csúnyán a legfiatalabb Rossi lány.
- Cande, nem járunk! Kérlek hidd el. Nem tennék veled ilyet. És én... - nyeltem egy nagyot. - Mást szeretek.
- Valóban? Akkor mi volt ez a meghitt ölelgetés, meg a 'Szeretlek!'? Ezt magyarázzátok el nekem! - mondta Cande remegő kézzel.
- Cande értsd meg! Ha akarnálak sem tudnálak megcsalni Martinával.
- Miért, tán az anyukád? - kérdezte gúnyosan.
- Ezzel nem gúnyolódnék, tudod jól, hogy meghalt az anyukám autóbalesetben. - mondta Ruggero idegesen.
- Ti most össze fogtok veszni? - álltam közéjük idegesen.
- Mivel nem mondtok semmit, nagyon úgy tűnik. Akkor más oldalról közelítek. Martina, Ruggero az apád, hogy nem járhatsz vele?
- Cande...Nekem meghalt az apukám autóbalesetben. - mondtam lesütött szemmel.
Candelaria elvörösödött és kínosan a padlót bántotta:
- Ne haragudjatok. Nem állt szándékomban megbántani titeket, de jelenleg ti az érzéseimmel játszotok, szóval én innen nem mozdulok, amíg el nem magyarázzátok mi van. - állt karba tett kézzel.
- Mond...Nem tartod furcsának, hogy nekem apám, Ruggeronak pedig az anyukája halt meg autóbalesetben? - céloztam a megoldásra.
- Egy autóban ültek vagy mi? - nézett furcsán. Most komolyan ilyen buta?
- Cande testvérek vagyunk. - mondta Ruggero idegesen.
- Mi??? - háborodott fel. - Azt mégis hogyan? - támaszkodott a falnak.
- Mikor meghaltak a szüleink, eltávolodtunk egymástól. Mára meg összeraktuk a képet. - mosolyogtam.
- Hű... - mondta. Teljesen lesápadt,  a szája kiszáradt.
- Téged jobban meglepett ez az egész, mint minket. - nevetett Ruggero, majd magához húzva lesokkolt barátnőjét, hosszan megcsókolta.
Úgy voltam vele, hogy ideje kettesben hagyni a párost, így elindultam, hogy csináljak annak a nőszemélynek egy teát.
A konyhában áztattam a teafiltert, amikor Carlos és Luisa berontott.
- A szívrohamot hozzátok rám. - ugrottam.
- Azonnal terítenünk kell. Vendégünk lesz. - pakolták a tányérokat.
- Mi? Mi van? - forogtam értetlenül.
- Az van aranyom, hogy egy óra múlva Jade exférje és annak párja vacsorázni jönnek. Szóval csipkedjük magunkat, mert már ezer éve nem járt itt Rossi úr. - mosogatott Luisa.
- Oké, akkor én most felviszem ezt a teát Jade-nek. - surrantam ki.
- Siess! - kiáltott Luisa utánam.
Sietősen vittem a kamilla teát Jade szobája felé, majd bekopogtam. Nincs válasz. Még egyszer. Még mindig nincs válasz.
- Nem érdekel, benyitok. - mormogtam és beléptem Jade ajtaján. A látvány számomra feldolgozhatatlan volt.
- Jade lefolyt sminkkel ült az ágya szélén, képeket tartva a kezében.

- Kotródj ki innen. - üvöltött zokogva.
- Nem. - mondtam a lehető leghiggadtabban és odaléptem mellé. A képen ő és Rossi úr volt. Esküvői kép.
- Ugye tudod, hogy ezért kirúghatnálak? - nézett rám.
- De nem fog. - mosolyogtam. - Hoztam teát. - nyomtam az ölébe.
- Most ki is mehetsz. - mutatott az ajtó felé.
- Igaz, készülődjön a vacsorára. - indultam kifelé.
- Én nem jövök. - szipogott. Itt megtorpantam.
- Tessék? - vontam fel a szemöldököm. - Hol van az a bitang erős, sipákoló Rossi kisasszony, akit nekem már tizenhét éve kell elviselnem? Most csak egy pityergő, törékeny nőt látok. Most komolyan ezt a szánalmas látszatot akarja kelteni? Hát Ön nem ilyen! - néztem rá szemrehányóan. - Szóval most összeszedi magát, mert nem hinném, hogy az exférje így akarja látni magát, mert igenis lejön vacsorázni és nem fog itt zokogni. - üvöltöttem.
- Jól van Martina. - törölte le a könnyeit. - Menj ki kérlek! - mondta higgadtan.
- Ha most nem lesz ott a vacsorán. - nyitottam ki az ajtót. - Akkor hatalmasat süllyed mindnyájunk szemében. Mindenki szemében Ön lesz a gyenge Főnök. Legalább a kemény látszatot tartsa meg. - csaptam rá az ajtót.
Tudom, hogy erre most szüksége volt. Tudom, hogy most felhergeltem és azért is eljön a vacsorára.
A konyhában segítettem Luisának az utolsó simításokban, utána pedig felrohantam átöltözni.
Az ajtóm bezárásával szerencsétlenkedtem egy kicsit, de nagy nehezen sikerült bezárnom. A földet bámulva sietősen elindultam, de nekiütköztem valaminek. Valakinek...
 Felnéztem és megállt bennem az ütő.
Jorge a nyakkendőjét igazította. Fehér ing, fekete öltöny, nadrág és cipő. Ahw.. *-*
- Ööö...Szia. Izgulsz? - kérdeztem remegő hangon. Rám nézett és elmosolyodott.
- Nem. Most már. - fordult felém.
- Ezt hogy értsem? - kérdeztem.
- Te mindig megnyugtatsz. - vonta meg a vállát és elsétált. Te jó ég!
Éppen emésztettem Jorge utolsó mondatát, amikor megérkezett Mercedes is, aki idegesen topogott és a háta fele nyúlkált.
- Minden rendben? - néztem rá elmosolyodva. Szegény olyan szerencsétlen arcot vágott, és még a rúzsát is elkente.
- Isten őrizz, hogy hozzám érj! - sietett el, majd egy tükörnél meglepődött arcot vágott.
- Hogy nézek ki? - ámult el.
Halkan odasétáltam mögé és felhúztam a ruhájának a cipzárját.
- A "Ne érj hozzám!" mondat nem szerepel a szótárodban?
- Ismerem a fajtádat. Ismerem a stílusod. Tudom mire van szükséged. - mosolyogtam, majd előkaptam egy zsepit. Rövid hezitálás után kikapta a kezemből és a tükörbe nézve, leszedte az elkenődött rúzsát.
- Nem kell itt papolj nekem, arról, hogy te így ismersz, úgy ismersz. Nem tudod ki vagyok. - nyomta a kezembe a rúzsos zsepit, majd elsétált.
- De tudom. - szóltam utána. - Pont olyan vagy, mint az anyukád és őt jobban ismerem, mint te magad.
- Higgy, amit akarsz. - lépkedett idegesen.
 Lesétáltam az asztalhoz, ahol a nyüzsgő dolgozók várták Rossi urat. Az ülésrend mindössze annyiból áll, hogy az egyik asztalfőnél Rossi úr, másiknál Jade. A gyerekeik apjuk körül ülnek. Mi pedig a maradék helyekre csapódunk.
- Martina. - fogta meg a kezem Jorge.
- I-igen? - néztem meglepetten, kalapáló szívvel.
- Kérlek ülj mellém a vacsoránál.
- Ööö...Oké. - bólintottam. Hát persze, hogy nem mondok nemet Neki! ♥
A csengő mindenkit elnémított. Carlos határozottan felállt és az ajtóhoz sietett, ahogy mi is.
- Jó estét! - nyitott ajtót Carlos. - Üdvözlöm Rossi úr a birtokán és kedves párját is! - mosolygott.
- Üdv Carlos, jó újra itt lenni. - hallottam egy kedves hangot.
- Fáradjanak beljebb. - lépett odébb Carlos, így megláttam hogy is néz ki Rossi úr és a barátnője.

Új blog!

Sziasztok! :)
Mint írtam legutóbb, nyaralni fogok, de ezelőtt megütötte a fejemet egy új blog gondolata.
Ez most nem a megszokott. Kivételesen nem Violetta szereplőiről szól és nem is a megszokott helyen.
Remélem azért megtetszik a rövid prológus alapján és beleolvastok, illetve várjátok majd az első részt. :)
Sietek vissza, további kellemes nyarat Nektek! ♥
Egy lakatlan sziget rejtelmei

Nyaralás

Sziasztok! :)
Sajnálom, hogy nem hoztam mostanában új részt.
Ennek az oka nem más, mint a nyaralás.
Egész augusztusban alig jutok géphez, ugyanis elutazok több helyre is. Legkorábban új rész két hét múlva várható, addig is legyetek kitartóak, sietek vissza! :)

Ébredés, bonyodalmak...

Reggel a redőnyön beszűrődő fény Jorge pihenő arcára sütött. Legszívesebben megölelném, de nem tehetem. Álmosan néztem a plafont, közben azon járt az eszem, hogy én most pontosan hol is vagyok. Amikor leesett, kicsit összerázkódtam, majd a mellettem fekvő adoniszbombára pillantottam, aki szintén nyitott szemmel engem méregetett.
- Jó reggelt. - mondtam halkan. Jorge válaszképpen csak mosolygott egyet.
- Hány óra van? - kérdezte rekedt hangon.
- Reggel 10. - mondtam nyugodtan, majd leesett, amit mondtam. - Reggel tíz. - pattantam ki hisztérikusan az ágyamból. - 4 órája dolgoznom kéne. - vettem fel a munkacipőm. - Át kell surrannom. Segíts. - néztem rá.
- Menj ki. Ha meglát anya, akkor mond, hogy takarítottál.
- Ez mind szép és jó, csak nem munkaruhában vagyok. - mutattam magamra.
- Kimegyek, körbenézek. - pattant ki, majd az ajtóhoz sétált és kinyitotta. Mikor kitárta az ajtót, ugrott egy kicsit ijedtében.
- Jó reggelt fiam! - hallottam a rémek rémének a hangját.
- Jó reggel anya! - mondta megszeppenten Jorge, én pedig bebújtam az ajtó mögé.
- Hogy vagy? Minden rendben? - kérdezte Jade, meglepően kedves hangon. - Beszélni szeretnék veled, bejöhetek? - kérdezte.
- Ööö... - nézett körbe és egyben rám. Gyorsan elszaladtam a fürdőbe és résnyire nyitva hagyva az ajtót, hallgattam a beszélgetést. - Gyere. - hívta be Jorge Jadet. - Miről szeretnél beszélni? A szokásos?
- Igen. - hallottam. - Mit gondolsz arról, amit a legutóbb mondtam neked? - kérdezte én pedig kikukucskáltam. Ketten ültek az ágy szélén, háttal nekem.
- Ruggero-ra és... - kezdte Jorge.
- Ne folytasd! Igen. Rájuk gondolok. - mondta Jade. Ruggero-ról és Cande-ról beszélnek. Egyértelmű.
- Meglepődtem. Nem tudom feldolgozni.
- Neki elmondtad már? - kérdezte a meglepően kedves hárpia.
- Dehogy. - rázta meg a fejét. Jorge füllent, mert kizárásos alapon Mercedesről van szó, ő pedig tud a kapcsolatról.
- Rendben, tudunk erről majd később is beszélni? - kérdezte Jade.
- Hogyne, de szerintem, menj és vegyél egy forró fürdőt.
- Nem kell kétszer mondani. - pattant fel.

- Anya... Miért nem tudsz a dolgozókkal is ilyen kedves lenni? - kérdezte Jorge.
- Ha kedves lennék, a munka nem lenne száz százalékos. Muszáj valamivel rávenni őket a kemény munkára. Én ilyen vagyok. Ezt el kell fogadd. - mondta és adott egy puszit a homlokára. - A fürdőben vagyok. - csukta be az ajtót.
- Ez az én anyukám. - állt fel Jorge és felém sétált.
- Anyud honnan tud Ruggero-ról és Candelaria-ról?
- Ööö...Elmondtam neki. - nézte a földet.
- Értem. Na...Megyek. Dolgozni kéne. - mosolyogtam. - Akkor...Ööö...Szia. - intettem, majd kisiettem, hogy átöltözzek a munkaruhámba. Lodo aggódóan felémsietett és követelte, hogy meséljek el mindent A-tól Z-ig.
Elkezdtem hadarni, majd miután elmeséltem a sztorit, szemrebbenés nélkül nézett.
- Vélemény? - néztem kíváncsian.
- Ajaj. - mondta.
- Ennyi? - háborodtam fel. Egy "Ajaj." - néztem idegesen. - Lodo merre jársz? - csettintgettem a szeme előtt, majd megfordultam. Ösztönösen kihúztam magam és művigyort erőltettem a fejemre, majd lassan kifújtam a levegőt. - Rossi kisasszony! - üdvözöltem, az elvileg mindent halló banyát.
- Gyere egy kicsit velem, kérlek. - mondta higgadtan.
Rémülten Lodo felé néztem. A szájáról leolvastam, hogy azt mondja "Véged!". Köszi...Mintha magamtól nem jöttem volna rá.
Jade gyorsan lépkedett előttem, majd benyitva egy szobába, belökött.
- Nem tudom mennyit hallott kisasszony, de...
- Pont eleget hallottam. - mondta halkan. - Foglalj helyet. - nézett rám közömbösen, majd egy borítékot dobott a kezembe. Lassan kinyitottam, mert féltem, hogy valami penge lesz benne, vagy valami ilyesmi. - Mielőtt kinyitnád...! - szakított félbe. - El kell mondjam, hogy nem nagyon érdekel mit csinálsz ebben a házban, de mellőzd a fiammal való kis románcodat.
- Rossi kisasszony. - kezdtem, majd átgondoltam. Ha ő bunkó, majd én is. - Jade! - szólítottam meg. Felvonta a szemöldökét. - Tudom milyen vagy, tudom, hogy jó szándékú és tudom azt is, hogy tudod, hogy hallgatóztam. - mondtam. Aprót bólintott. - Miért vagy ilyen? Ilyen gonosz? - néztem rá kérdőn.
- Olvasd el a levelet. - mondta komoran, majd rám csapta az ajtót.
Remegő kézzel kihúztam a levelet. A boríték alja vizes volt, így az utolsó sorok elmosódtak.

"Martina Martinez!
Sosem gondoltam, hogy valaha lesz bátorságom odaadni Neked ezt a levelet, amit tiszta szívből írok, de most megteszem. Két éves korod óta itt laksz ebben a palotában és nem tudom azóta mi történt, hogy egyáltalán mikor olvasod a levelemet.
A Te életed nem egyszerű, gondolom tiszta szívedből gyűlölsz és ez életed végéig így fog maradni. Tudod miért? Mert félek szeretni.
Többek között ezért nem fogadtalak lányomnak szüleid halála után. Féltem, hogy megszeretlek, majd elveszítelek. Az egyetlen igazán fontos ember az életemben a kisfiam. Azt szeretném, hogy Ő itt maradjon nekem örökké. Nem akarom őt elveszíteni, ahogy a szüleidet, Larát és Sergio-t.
És ez még nem minden Martina. Született volna egy leányom, akit a baleset során elvesztettem. Ez mély nyomot hagyott bennem. Azóta minden földi lényt gyűlölök. Kivéve Jorge-ot...És...Téged. 
Benned látom azt a kislányt, akit elvesztettem az autóbalesetben. 
A mai nap, amikor olvasod ezt a levelet, merthogy rávettem magamat, hogy odaadjam, addigra már ki nem állhatlak, mert megtörtént az, amit már az első perctől sejtek. Te és Jorge szerelmesek lesztek egymásba. Hidd el, nem vagy egyedül. Nekem ott van a fiam, neked pedig a testvéred. Igen...A testvéred, aki a baleset után eo sdvns oegnwon bvnoparto j htöjgvrgfrdv rgerg vhhv ejdjeb wiienld ejdwo...."


Ne...Elmosódott. A lényeg. Ezt nem hiszem el...
Jade ezt a levelet kb. 2 héttel az érkezésem után írhatta. Meglepettem újraolvastam a levelet. Ki lehet a testvérem? Két év alatt, amíg anyáék éltek, alig láttam, mert mindig elutazott valahova. Kb. ötször láttam és a nevére sem emlékszem. Honnan tudhatnám?
Idegesen kiléptem a szobából és Jade szobája felé szaladtam. Erőszakosan kopogtattam.
- Tessék? - nyitott ajtót arcmaszkban.
- Ki a testvérem? Elmosódott a levél vége.
- Megtennéd, hogy nem üvöltözöl? Köszönöm. Hozz egy teát. Kamillásat. - csukta be az ajtót.
Ezt nem értem...Mik ezek a hangulatváltások?
- Nem kapsz teát. - mondtam az ajtóba ütve. Merész húzás volt.
- Te meg mit művelsz? - állt Ruggero tanácstalanul.  
- Jómagam sem tudom. - dőltem az ajtónak.
- Nagyon bátor vagy. Nem hinném, hogy volt olyan ember a világon, aki képes volt ilyen hangnemben beszélni Jade-del.
- Te mióta laksz itt?
- Egy hete. De már kiskorom óta sokat járok errefelé. 
- Hogyhogy? 
- A családom jó barátja ennek a családnak.
- És a szüleid hol vannak? - kérdeztem. Ruggero a nyakában lógó nyaklánchoz kapott, majd elmosolyodott.
- Valahonnan föntről figyelnek rám. - mondta.
- Óóó...Sajnálom. De...Hogyan, vagyis mikor? Ha szabad megkérdeznem.
- Öt éves voltam, amikor autóbalesetet szenvedtek. - nézte a földet. Itt már elkezdett kattogni az agyam.
- Kamion ütötte el őket? - néztem furcsán.
- Bocsi, de ez már túlzás. Ilyet nem illik kérdezni. - fordított hátat.
- Várj. - ugrottam elé. - Még jól kijöhetünk belőle.
- Ahj...Igen. Kamion végzett velük. - tette zsebre a kezét. - Tizenöt éve.
- Ült más is az autóban?
- Miért fontos ez? - hábrorodott fel.
- Csak válaszolj!
- Nem tudom. - rázta meg a fejét. - Elmondanád, hogy mi ez az egész? Kérlek.
- Nem tehetem. Nem vagyok biztos benne. Van testvéred?
- Van. De alig láttam. - mondta. Itt elmosolyodtam.
- Vagyis...A teljes neved Ruggero Martinez, húsz éves vagy. A szüleidet tizenöt éve elütötte egy kamion és van egy testvéred, akit alig láttál.
- Ja. - nézett unottan.
- Nos...Ez érdekes, mert én Martina Martinez vagyok. Tizenhét éves. Tizenöt éve a szüleimet elütötte egy kamion, amiben Jade is ült terhesen. Van egy testvérem, aki három évvel idősebb nálam és... - nyeltem egy napot. - A baleset óta mostanáig nem láttam. - telt meg könnyel a szemem.
- Te jó ég. - kapta a kezét a szája elé.
- Szia bátyó! - potyogtak a könnyeim, majd a karjaiba ugrottam. 
- Hugi. - ölelt át szorosan. - Szeretlek! - mondta.
- Mi folyik itt? - hallottam egy női hangot.

 

-

Szorult helyzet.

Ugye mint cseléd, a munkaidőm reggel 6-kor kezdődik. Általában. De vannak kivételek, mint a mai; Valaki őrült módjára verte a szobám ajtaját (félreértés ne essék, ez nem a villa egyik luxusszobája fürdővel stb., ez egy egérlyuk, de jobb mint a semmi).
- Mmm... - kaptam fel kómásan a fejem a dörömbölésre. - Egy pillanat. - mondtam rekedtes hangon. Mégis hány óra lehet? Tán elaludtam?
Oda rohantam a kicsi, koszos tükrömhöz. A hajam az egyik oldalt lapult a fejemre, míg a másik oldalon olyan volt, mint ha fel lenne tupírozva. Kissé feldagadt szemeimet és pattanásos arcom a természetre volt bízva, amolyan nuku sminkkel. A pizsamám Micimackót és Malackát ábrázolja. Ja, igen. 17 éves vagyok. Ezt ecsetelnem kell.
Az a valaki tovább kopogott. Most mi tévő legyek? Nincs időm sminkelni és átöltözni.
Gyorsan átfésültem a hajamat, egy kicsit a szemembe húztam. De mivel takarjam el a szexi pizsamám. Hát persze! Jorge pulcsija. Így már ki merem nyitni.
- Igen? - vigyorogtam erőltetetten. Előttem Jorge állt. És rajtam van a pulcsija. Ez nagyon ciki. - Még munkaidőn kívül vagyok, de ha nagyon óhajtod, akkor hozhatok neked egy teát vagy valamit... - hadartam.
- Csak a pulcsimat kérném vissza. - mosolygott. A francba. Meglátja a pizsamám.
- Mondd, nem lehetne reggel? - kérdeztem.
- Miért? Tetszik? - nevetett.
- Nem, vagyis de, csak hajnali 4 óra van. Nem kéne aludnod? - kérdeztem.
- Aludnék, csak kell a pulcsim. Anyám észreveszi, szóval most add ide, vagy soha.
Most mondanám neki, hogy soha többet nem kapod meg és rácsapnám az ajtót, de erre egyszerűen nem voltam képes.
- Oké, csak... - kerestem kifogást. - Az a helyzet, hogy... - gondolkodtam. - Elromlott a cipzár. - találtam ki. - Nem tudom lehúzni. Nézd. - játszottam el, mintha beakadt volna a cipzár.
- Segítek. - lépett közelebb.
- Ne! - léptem hátrébb. - Bocsi. - nevettem kínosan. - Privát szféra. És tudod nem örülnék, ha a mellkasomnál nyúlkálnál.
- Igaz, sajnálom.
- Adj fél percet és leveszem. - csuktam be az ajtót. Gyorsan levettem a pulcsit és átvettem egy normálisabb felsőt. - Tessék! - nyitottam ki az ajtót és Jorge kezébe nyomtam a pulcsiját.
- Köszi. - mosolygott, majd közelebb hajolt. - Kilátszódott Micimackó feje, de ne aggódj én imádom őt. - suttogta.
- A francba. - sziszegtem, majd elpirultan becsuktam az ajtót.
Mivel még volt szűk két óra a munkaidő kezdetéig és már visszaaludni nem tudtam, ezért egy kis takarítással próbáltam lekötni magam. Elismétlem, hogy a szobámat ne egy Cande, vagy egy Mercedes szobájához hasonlítsátok. Annál ezerszer rosszabb. Inkább, mint egy börtönszoba. Meszelt, szürke fal, ami sok helyen omlik és kb két méteres belmagasság. Az ágyam aprócska és kemény. Ezzel szemben van egy kis tükör, amiben éppen hogy láthatom az arcomat. A por csak úgy áll rajta. Végezetül, az ágyam felett van egy kicsike ablak is. Ennek ellenére szeretem ezt a helyet, mert a saját birodalmamnak érzem.
Miután port töröltem, tükröt tisztítottam, ágylepedőt kiráztam és az ablakot lepucoltam, éppen reggel hatot ütött az óra. Ilyenkor az ajtó felé beépített csengő jelzi, hogy kezdetét veszi a munka. A cselédek ilyenkor, mint egy hangyaboly, egyszerre megindulnak és tesznek vesznek. Reggelikészítés, növényöntözés, asztalterítés és egyebek. A végtelenségig számolható szobák takarítása (kb. 35 üres szobáról van szó, szóval mind a 20 cseléd kaphatna egy szép szobát). Ruhák mosása, mosogatás stb.
- Jó reggelt Carlos. - kortyoltam bele a kávémba.
- Szervusz Martina. - simította meg a hátam. - Mikor aludtál el? - vigyorgott.
- Nos. - köhintettem. - Későn. - nevettem. - Köszi, hogy kihúztál minket tegnap a csávából. - mosolyogtam.
- Az én nevelt lányomnak bármikor. - vette ki a kávét a kezemből és miután beleivott, elsétált vele. Na szép... :D
Reggel nyolckor reggelizik a család. Ma pirítóst, felvágottat, tükörtojás, narancslevet, kávét és kakaót kínálunk nekik.
- Szép jó reggelt. - érkezett meg Jorge (a pulcsiban!!!). Egyedül ő az, aki mindig időben ideér. Az asztalhoz ülve körbenézett. Rajtam megakadt a szeme, majd egy aprót intve tovább nézelődött.
Ezután megérkezett Cande, aki vidáman megölelt engem, majd megérkezett Jade is, akinek megint valami baja volt. Utána megérkezett Mercedes, aki ölni tudott volna a tekintetével. Már csak Ruggerora várunk. Na meg mi cselédek Lodora. Hova tűnt?
Ruggero ugyanis, mint kiderült egy hete ideköltözött, ismeretlen okokból.
- Fiam neveld már meg a kis barátodat. Az időt tisztelnie kell, főleg ha az enyémről van szó. - dobta át a haját.
- Anya. Te is késtél. Ennyi erővel te meg tiszteld az én időmet.
- Akkor sem örülök, hogy ideköltözött Ruggero. - nézte a körmét.
- Mintha nem lenne elég szoba, meg pénz. - forgatta a szemeit. - Apropó. Nem vagyok megelégedve a dolgozók szobájával. - mondta. Hirtelen minden cseléd elkezdett susogni.
- Tán koszos? Hisz önellátóak. - nézte Jade szúrósan Jorge-ot.
- Jobbat érdemelnek. Egérlyukban élnek, csekély fizetéssel, és 18 óra munkával. A minimum, hogy kapnak egy szép szobát, akkorát, ami nekünk van.
- Ez butaság. - csapott az asztalra Mercedes.
- Egyetértek a lányommal. - nézett Jade. - Abszurd, hogy a nálunk kisebb rangúak olyan szobában legyenek, mint mi.
- Jorge áruld el nekem. - nézett bosszúsan Mercedes. - Honnan tudod, hogy néz ki a cselédek szobája?
Hirtelen összeszorul a gyomrom és görcsösen Jorge tekintetét akartam elkapni.
- Hát... - kezdte, majd betoppant az életmegmentő Ruggero.
- Szépséges jó reggelt. - pattant az asztalhoz Cande mellé.
- Legközelebb ne késs 23 percet. - nézett Jade rá csúnyán. - Cselédek! Tegnap éjjel zajt hallottam a kertből. Remélem nem egy betörő kószált errefelé. - nézett komolyan.
- Az nem betörő volt, hanem... - kezdte Mercedes.
- Őzike. - vágtam közbe. Jade csúnyán felém fordul. - Elnézést, hogy beleszólok, de én még ébren voltam, mert én is felébredtem erre a hangra. Kimentem és egy őzike volt ott.
- Én is hallottam a hangot. - mondta Jorge. - Én is kimentem a kerthez és mivel Martina nyitva hagyta az ajtaját, láttam, milyen a szobája. - magyarázott.
- Értem már. - bólogatott Jade. Megkönnyebbülten kifújtam a levegőt.
Reggeli után, míg a többi cseléd pakolt, én odamentem Jorge-hoz.
- Profin kimagyaráztuk magunkat. - ölelt meg hirtelen.
- Igen. - nevettem és szorosan megöleltem. - Aggódom Lodoért. - toltam el magamtól. - Nincs sehol.
- Biztosan alszik. - legyintett Jorge.
- Remélem. - húztam a számat.
- Én...Ébren vagyok. - hallottam mögülem Lodo hangját. A szeme alatt karikák húzódtak, haja kócosan állt az ég felé. - Miről maradtam le? - ásított.
- Elaludtál mi? - kérdeztem. Aprót bólintva, várta a kérdésére a választ.
Elmagyaráztam a reggeli eseményeit, ő pedig izgatottan hallgatta.
- Hű. - mondta végezetül.
- Aztán megölelt. - vigyorogtam.
- Hihi! - ugrált összevissza.
- Cselédek! - hallottuk Jade vérfagyasztó kiáltását. - Mindenki pakoljon ki a szobájából.
- Tuti mind a húszan a konyhában fogunk lakni. - suttogta Lodo.
- Új szobákat kapnak. - sétált hozzánk egy papírral a kezében.
- Marina! 60. - dobta a kezembe a kulcsot. - Lodovica 57, Luisia 31, Carlos....stb.
Elindultunk összepakolni, Lodot szorosan magam mellett húztam.
- Lodo. Jorge mellett leszek. Kettővel mellettem Ruggero a 62-ben. Jorge-val szemben Mercedes az 58, amellett Cande 59. Szóval te Mercedes mellett leszel és Ruggeroval szemben. - hadartam.
- Egy éjszakát töltöttem a börtönszobámban, de elég is volt. - nevetett.
Izgatottan összepakoltam (nem kellett sok mindent) és elindultunk a szobáink felé.
- Na majd beszélünk. - álltam meg az új szobám ajtaja előtt, majd a kulcsot elfordítva beléptem. A szobám úgy festett, mint Driss szobája az Életrevalók című filmben. Köpni nyelni nem tudtam. Gyönyörű és egyben óriási ágy, vörös lepedővel leterítve. A falak szintén meleg színekből álltak, egyszerűen fantasztikusan nézett ki az egész. Az ágyammal szemben egyóriási parafatábla Az ágyam sarkaiból felfelé rudak szaladtak, amiken gyönyörű függöny volt. Az ágyam túloldalán egy ajtó volt, ami egy meseszép fürdőbe vezetett. Óriási kád, mosdó, tükör. Fantasztikus. Nem győztem ámulni.Megengedtem a vizet, azzal a szándékkal, hogy veszek egy forró fürdőt.
Sokkos állapotomat erőszakos kopogás szakította félbe.
- Gyere! - kiáltottam. Lodora számítottam, de teljesen más állt az ajtóban.
- Na...Jobb, mint az egérlyuk? - mosolygott Jorge. Tekintetétől földbegyökerezett a lábam és kiszáradt a szám.

- Ööö...Igen nagyon szép. - dadogtam. - Hogy fűzted meg anyukádat?
- Anya ad a véleményemre. Nem tartott sokáig, amíg megfűztem. - mosolygott, majd közelebb lépett hozzám. Nagyon közel állt, szuszogását már bőrömön éreztem. Most meg akar csókolni? Lenézett a kezemre, majd megfogta azt és utána újra mélyen a szemebe nézett. Kicsit közelebb hajolt, én egem pedig szétvetett az ideg.
- Annyira király a szo... - nyitott barátnőm, Lodo. Jorgeval két pillanat alatt odébb ugrottunk egymástól. - Mi folyik itt? - kérdezte furcsán.
- A fürdővizem! - mondtam észbe kapva, kétségbeesetten, majd elsiettem elzárni a vizemet. - Bocsi, de én most relaxálnék egy kicsit, szóval, ha megbocsájtotok. - hessegettem a barátnőmet és Jorge-ot.
Jorge visszanézett még egy pillanatra.
- Éjfélkor a kertben?
- Éjfélkor a kertben. - válaszoltam, majd idegesítő vigyorral becsaptam az ajtót. Ketten. Jorgeval. El sem hiszem! Majdnem megcsókolt, most meg randira hívott. Lehet ő az én megmentőm?
A fürdő után a nap további részében pakolgattam a szobámban, csak kétszer kellett kiszolgálnom, az ebédnél nem kellett jelenlennem, még éhes sem voltam. Vacsorához viszont már hívott a gyomrom, így gyorsan berepültem a konyhába. Mi a vacsi? - pattantam le az egyik székre.
- Neked ez. - nyomtak a kezembe egy tál...levest?
- Mi-Miért? - kérdeztem felháborodva.
- Aki nem vesz részt az ebédnél, az laktató vacsit sem kap. - mondta megsértetten Luisa megsértetten.
- Ne már. Amióta itt vagyok nem hagytam ki egy étkezést sem. Csak most. Imádom a főztödet. Kérlek. - néztem kiskutya szemekkel.
- Jól van, Drágám, de ne forduljon elő többször.

- Nem fog. Ígérem! - öleltem meg.
Megettem a vacsit, majd elkezdtem készülődni az éjféli találkára. Elmeséltem Lodovicának mindent, így ismét segít emberi fejet kúrálni.
- Mit meg nem teszek érted. - reszelte a körmömet.
- Én is szeretlek! - nevettem.
23:51
- Ez sosem alszik? - suttogtam, kikukkantva a szobámból. Jade a folyosón járkált fel-alá a telefont nyomkodva. - Mi legyen? - kérdeztem idegesen.
- Lefoglalom. - lépett ki. - Rossi kisasszony! - szaladt oda.
- Ne sipítozz, beszakad a dophártyám.
- Elnézést Rossi kisasszony, de én úgy tudom, hogy az emberi fülben dobhártya van.
- Mi számít az, veszekedni jöttél? - nézte őt csúnyán Jade. - Lodo egy kicsit odébb állt így, Jade hátat fordított nekem.
- Csak, hogy...Hozhatok-e egy teát, vagy valamit? - hallottam Lodot, én meg halkan kisurrantam, de szerencsétlenségemnek hála, megbotlottam és a telefonom a földre zuhant. Reflexből benyitottam a következő szobába és gyorsan becsuktam az ajtót.
- Te mit művelsz itt? - hallottam Jorge hangját. Félmeztelenül állt, a pólóját fogva.
- Ó! Ne haragudj. - fordultam el elpirulva. - Csak anyukád kint őrködik és Lodo éppen lefoglalja, de leesett a telefonom és gyanítom, hogy észrevett volna, ezért bejöttem ide. De nem szándékos volt, ne haragudj! - hadartam.
- Semmi gond. - nevetett, majd az ajtó felől hangokat hallottam.
- Pszt. - csitítottam el Jorge-ot. Gyorsan odajött mellém hallgatózni.
*- Mi volt ez a hang? Az egy telefon a földön? - hallottam Jade közeledő lépteit.
  - Nem, vagyis igen. Ez az enyém! - hallottam Lodot. - Mit össze kerestem.
  - De mi volt ez a puffanás? Biztos a fiamtól jött, megnézem. * - nyúlt a szoba kilincshez, majd óvatosan lenyomta, de még nem nyitott be, mert Lodo beszélt hozzá. Jorge gondolkodás nélkül felkapott, lerakott az ágyra, rám terített egy óriási takarót és két plédet, hogy ne legyen kivehető az emberi alakom, majd odafeküdt a lábamhoz.
- Jorge. - nyitott be Jade. - Mi volt ez a hang?
- Éppen telefonoztam, de kiejtettem a kezemből és a padlón csattant. De jól van. - magyarázott.
- Mennyi takaród van neked. És milyen hanyagul van leterítve. Szólok Martinának, hogy csinálja meg. - lépkedett. Idegesen morzsolgattam az ujjaimat.
- Rossi kisasszony! Martina alszik, már és az óra pont éjfelet üt, szóval lejárt a munkaideje is. Vettem egy mély levegőt. Ajaj...Tüsszentenem kell.
Köztudott, hogy a tüsszentésem bejárja a villa minden zugát. Vissza kell fogjam magam. Előkaptam a telefont és írtam Lodonak egy sms-t, hogy fél percen belül tüsszenteni fogok, beszéljen hangosan.
Először nem hittem a fülemnek, de Lodo, valami borzalmasan hangosan elkezdett énekelni.
- Éjfél van. - sipákolt Jade. - Fejezd be cseléd. A dophártyám.
'Az dobhártya'. Gondoltam magamban, majd tüsszentettem egy aprót. Viszonylag. Nem hallotta, megúsztuk. Kivéve Lodot, aki valami olasz dalt üvöltött. Hallottam, ahogy Jade kirángatja őt a szobából.
- Itt fogok őrködni egész éjjel. - csapta be az ajtót.
- Elment. - hajtotta fel a pokrócot Jorge.
- Huh. - fújtam ki a levegőt.
Jorge kulccsal bezárta az ajtót.
- Csak nem őrködik egész éjjel? - kérdeztem.
- Anyáról van szó. Ha mond valamit, az úgy is van. Szóval itt éjszakázol. - mosolygott.
- Mi? - néztem felháborodottan.
- Van jobb ötleted? Ha vagy olyan bátor, hogy kilépsz anyuci kicsi fia szobájából, akkor hajrá, de nem hinném, hogy túléled. - magyarázott.
- Sajnálom. Igazad van. - húztam a számat.
- Van kedved gitározni?
- Nem tudok. - mondtam.
- Most megtanítalak. - vigyorgott.
2 órán át tanultam gitározni, a végére sikerül is egy dalt eljátszanom hibátlanul.
- Csodásan gitározol. - mosolygott Jorge.
- Köszönöm. - pirultam el. - Hajnal ötkor megpróbálok átszökni. Nem gond, ha aludnék egy pár órát?
- Dehogy. - mosolygott. - Jó éjt puszi?!
- Oké.- mondtam, majd adni akartam neki egy puszit, de én ,mint elkönyvelt nyomorék a szájára adtam véletlen. - Bocsánat, véletlen volt. - feküdtem el és gyorsan elfordultam tőle.
- Semmi baj. - nevetett. - Jó éjt Martina. - mosolygott, én pedig alvást tettetve, nem válaszoltam, pedig az agyam még igenis járt... 

Éjjeli találkozó.

"...A kertben ott ült Jorge és Ruggero (azt hiszem ez a neve).
- Sziasztok. - szaladtunk oda. - Majd ahogy eléjük álltunk, a kerti tűzjelzőből ömleni kezdett a víz...."
- Te jó ég! - ugrottam odébb, mert a hátamat telibe spriccelte a víz. Így, hogy elugrottam, Jorge arcába ömlött a víz.
- Szerintem fussunk. - nevetett. Elfutottunk a kert száraz pontja felé. Közben Ruggero dobott egy hátast, amitől annyira nevettem, hogy majdnem én is csatlakoztam a földi életéhez.
- Nem bírom. - sipítoztam a combomra támaszkodva.
- Gyere. - húzott Lodo nevetve, majd elmentünk egy padhoz.
- Hát ezt megúsztuk szárazon. - huppant le Ruggero Jorge mellé.
- Te talán, de én tiszta víz vagyok. - nézte Jorge a vizes pólóját.
- Én nekem sem jobb a helyzetem. - nevettem.
A villa kertje gyönyörű, nem is emlékeztem rá, olyan rég jártam itt kint. Egy padon ültünk. Fejünk felett kápolna volt, szóval fedve voltunk az esetleges eső esetén.
- Nem értem. Hogy indult be a tűzjelző? - nézett ránk Jorge.
- Hát az úgy volt... - kezdtem.
- Beindítottuk a tűzjelzőt, mert a hárpia még járkált. - nyögte ki Lodo. Kidűledt a szemem és oldalba böktem. - Azaz...Az anyukád...Öhm...Rossi kisasszony. - javítgatta magát. Jorge csak legyintett egyet:
- Megértem, hogy gyűlölitek az anyámat, de higgyétek el, jó ember, csak nem mutatja. Amióta apa elment, azóta ilyen.
- Nem azért hagyta el apukád őt, mert nem bírta elviselni? - kérdeztem.
- Ez a dolgozók közötti pletyka. Valójában megcsalta őt. - mondta Jorge.
- Srácok Lodoval megyünk egy kört, addig beszélgesstek. - mentek el Ruggeroék.
- De én ezt nem értem. - ráztam meg a fejem. - Két évesen kerültem ide és  úgy volt, hogy nevelőanyám lesz, de inkább lepasszolt. Miért? - tettem fel a kérdést.
- Tudod... - kezdte Jorge. - Ezt senki sem tudja a családon kívül, de...Anyám terhes volt a negyedik gyermekével, de elvetélt.
- Te jó ég...Miért? - csodálkoztam.
- Abban az autóban ült, amiben a szüleid. Akkor. - nézett mélyen a szemembe. Legyökerezett a lábam. -  Elvesztette a legjobb barátnőjét, azaz az édesanyádat és a születendő gyermekét is. Attól a naptól kezdve megváltozott minden. Az elhunyt anyukádat gondolta hibásnak ezért és így áll bosszút...
- Hogy rajtam vezeti le a dühét? - kérdeztem a könnyeimmel küszködve.
- Igen. Nem telik el nap, hogy ne lenne ez téma anyám és köztem. - nézett engem. Nagyon közel voltam ahhoz, hogy elbőgjem magam.
- Én nagyon sajnálom az anyukádat is és a testvéredet is, aki nem született meg, de nem anya tehetett róla. Miért lett volna szándékos? Egy kamion gázolta el őket. - folyt le egy könnycsepp az arcomon.
- Hé, ne sírj, nem azért hívtalak ki, hogy megríkassalak. - ölelt át. Mélyen beszívtam az illatát és szorosan magamhoz öleltem. - Van még valami, amiről csak én és anya tud. - tolt el magától.
- Mi? - néztem kíváncsian.
- Miről maradtunk le? - kérdezte Ruggero, teljesen belerontva a beszélgetésünkbe.
- Semmiről. - legyintettem.
- Felelsz vagy merszezünk? - kérdezte Lodo izgatottan.
- Benne vagyok. - huppant le a fűre Ruggero.
- Oké. - sétáltam oda hozzájuk.
- Akkor pörgetek. - mondta Ruggero. Én ---> Ruggero.
- Felelsz vagy mersz? - kérdeztem tőle.
- Felelek.
- Oké. - gondolkodtam. - Hány éves vagy? - tettem fel a kérdést.
- Ezt játékon kívül is elmondhatom. Húsz. - nevetett.
- Teljes név? - kérdezte Lodo.
- Ruggero Martinez.
- Én is Martinez vagyok. - szólaltam meg.
- Pacsi. - nyújtotta a kezét. Miután lepacsiztunk jöhetett az új kérdésem felé.
- Oké...Akkor. Mit érzel Mercedes iránt? - kérdeztem kíváncsian.
- Igazából ő szerelmes belém, de nekem nem jön be. Olyan hisztis kis...
- A húgomról beszélsz. - szakította félbe Jorge.
- Te is tudod milyen. - mondta Ruggero.
- Akkor sem beszélhetsz így róla. - idegeskedett.

- Ne haragudj... - sütötte le szemeit Ruggero. - De nekem nincsen húgom, nem tudom milyen érzés.
- Nem baj haver! - ölelte meg.
- Oké. Most, hogy megtárgyaltuk, folytathatnánk? - kérdezte Lodo.
- Ruggero pörgetett. Jorge--->Én.
- Merek. - vágtam rá.
- Oké. Énekelj el egy dalt. - adta oda a gitárját.
- Mi...? Én nem tudok gitározni és énekelni sem.
- Én kísérlek. - vette el Jorge a gitárt.
- Mu-muszáj? - néztem kétségbeesetten.
- Igen. - nevetett. Idegesen körbenéztem, a tenyerem izzadt.
- Énekeld azt, amit ma délután. - mosolygott.
- Rendben. - mondtam és vettem egy nagy levegőt és elkezdtem énekelni. A kertet körbeölelte a hangom, én pedig úgy éreztem szárnyalok. Mindig is szerettem énekelgetni, a dolgozótársaim mindig meghallgattak. Jorge szemibe nézve megnyugodtam, biztatóan nézett rám, a szemeivel mosolygott rám.

Elvesztem a gyönyörű szemeiben, még a dalt is elrontottam, de nem volt feltűnő. A végén Ruggero és Lodo tátott szájjal néztek.
- Nektek közösen kéne zenélnetek. Hű! Tiszta libabőr vagyok. - dörzsölgette a karját.
- Ez csodás volt. - ámult Lodovica is.
- Örülök, hogy tetszett. - mosolyogtam.
- Folytassuk! - tapsikolt Lodo. Lodovica--->
- Jorge! Felelsz vagy mersz?
- Felelek. - vigyorgott.
- Oké...Hány barátnőd volt eddig. Nevezd is néven őket.
- Egyetlen egy. - mosolygott. - Stephie.
- Meddig tartott a kapcsolatotok? - kérdezte Lodo.
- 1 évig.
- Szép? - kérdeztem rá hirtelen. Ez elég hülye kérdés volt.
- Persze, de már vége. - legyintett Jorge. - Na pörgetek!
- Hát ti mi a fenét műveltek itt? - hallottunk egy női hangot magunk mögött. Sötét volt, de tisztán látszódott, hogy Cande az.
- Már megijedtem, hogy Mercedes. - fogta a szívét Ruggero.
- Csatlakozhatok? - ült le. - Cande. - mutatkozott be. - Ti vagytok a két szép dolgozólány.
- Martina Martinez. - fogtam vele kezet.
- Lodovica Ferro.
Jörge pörgetése pont Canédra mutatott.
- Hugica. Felelsz vagy mersz?
- Merek. - legyintett.
- Ezaz. - örült meg Jorge. - Csókold meg Ruggerot. - mondta lazán.
- Tessék? - kérdezték egyszerre.
- Rég óta várok már erre, szóval gyerünk! - dőlt hátra.
- Jorge, ez nem így működik. - idegeskedett Cande.
- Hajrá! - tapsolt.
- Nem elég a szájra puszi? - kérdezte Ruggero. - Te amúgy a húgodat smaciztatod a legjobb haveroddal? Beteg vagy? - nevetett.
- Nem elég a szájra puszi. - nézett izgatottan. - Csináljátok már.
- Jó na... - mondta Ruggero, majd közelebb hajolt Candalariahoz és megcsókolta.

 - De cukik. - nézte meghatottan Jorge őket. - Srácok. Abba lehet hagyni. Hahó! - csettintett.
- Hagyd őket. - tettem le a kezét.
Ruggero meglepetten nézett Candéra:
- Hol voltál eddig?
- A szobámban. - válaszolt Cande evidensen.
- Nem...Hol voltál eddig az életemből? - nézte őt. Cande meglepetten felén nézett.
-Azt hiszem Cande - köszörültem meg a torkomat. -, Ruggero szerelmet vallott. - mosolyogtam.
- Tényleg? - lepődött meg.
- Szerinted? - kérdezte Jorge a fejét fogva. Cande Ruggerora nézett, aki egy aprót bólintott.
- Istenem! - csókolta meg Cande megint Ruggerot.
- Végre összejöttek. - terült el Jorge a füvön.
- Khm. - hallottunk Carlos, az ügyvéd hangját. - Kettő óra van fiatalok. Engem a legkevésbé sem zavar, hogy turbékolnak, de Jade kisasszony éppen a terasz felé tart, ami itt van Önök felett. - mondta.
- Rohanás. - pattant fel Ruggero és elszaladtak mind.
- Köszi Carlos. - öleltem meg az én pótapámat és gyorsan a többiek után szaladtam.
- Megúsztuk. - fújtam ki magam. Csak Jorge volt ott. - Hol vannak a többiek?
- Tovább szaladtak, én pedig bevártalak. - mosolygott.
- Köszönöm. - mondtam, majd mellette csendben sétálva, azt figyeltem meg, hogy rettentő hideg van.
- Te mindjárt megfagysz! - nézett aggódóan.
- Mi? Én? Nem!
- Rosszul hazudsz? Összekoccannak a fogaid és a kezed jéghideg lehet. - fogta meg. - Tessék, a pulcsim. - adta rám.
- Köszönöm. - mosolyogtam. A pulcsi a combom közepéig ért.
- Add a kezed! - fogta meg ismét és így sétáltunk. Te jó ég...Jorge kezemet fogja, vagy álmodom?
- Lemaradtunk valamiről? - nézett Ruggero ránk.
- Martina fázott. - legyintett.
- Aha, ezért fogod a kezét mi? - nevetett Cande. Jorge lazított a szorításán és elengedte a kezemet és elpirulva nézelődött.
- Cseléddel összejönni? Többet néztem ki belőled tesókám. - hallottuk a szörnyeteg hangját.
- Mercedes. Aludnod kéne. Elég karikás a szemed. Azok ott szarkalábak? - lépett oda hozzá Jorge.
- Állj le te bunkó! - ütött a vállába. - Ruggero! - szökdelt hozzá. - Cande? - állt meg és próbálta feldolgozni a látványt, ahogy összekulcsolt kézzel állnak. - Csak hogy tudjátok. - szólalt meg a sokk után. - Mindent elmondok anyának. - nézett körbe. A szemében könnycseppeket véltem felfedezni. - Ezt megbánjátok. - rohant be.
- Egy pillanat. - rohantam utána.
- Mercedes. - álltam elé. A könnycseppek sorra potyogtak le az arcán.
- Menj innen cseléd. - kapta el a fejét. - Ez parancs.
- Nem kutya vagyok, hanem ember, mellesleg munkaidőn kívül.
- Menj el innen. Kitálalok anyámnak és nektek annyi.
- Én is kitálalhatok arról, hogy sírtál. Gondolom sosem láttak még.
- Ne merészeld! - kapta fel a fejét.
- Egyezzünk meg. - nyújtottam elé a kezem. Hosszas hezitálás után kezet ráztunk.
Dühös tekintettel továbbrohant. Most már nem szégyellte magát, hangos zokogással rohant a szobájába.
- Na? - kérdezték a többiek, akik a kert sarkában vártak.
- Elintéztem. - legyintettem.
- Hogyan?
- Egyesség. Nem mondja el, hogy kint voltunk, cserébe én se mondok el egy bizonyos dolgot.
- Király vagy. - ölelt meg Ruggero.
Kb. 10 perc múlva különváltunk és mindenki ment aludni. Ez volt az első munkanapom. Míg az eleje pokol volt, a vége csodás. Ja, és nálam maradt Jorge pulcsija. :)

Kisurranás mesterfokon...

Lodovica és én csendben álltunk farkasszemet nézve a két gyönyörű szempárral.
- Mi...Öhm. Elnézést! - törtem meg a csendet és sietősen elindultam.
- Martina! - hallottam Jorge lágy hangját. Az eszem azt mondta, hogy "Menj tovább, ne fordulj vissza!", de a mindig győzedelmeskedő szívem azt súgta, hogy "Fordulj vissza!". Így történ az, hogy megtorpantam és visszafordultam.
- Nagyon sajnálom, hogy megzavartunk titeket. - mondtam halkan.
- Dehogy zavartatok, sosem hallottam még két ilyen jó hangot. - szólalt meg Jorge mellett álló srác.
- Ez nagyon kedves tőletek. - pirultam el.
- Én is hallottam két szuper hangot. - lépett ki Candelaria az ajtaján.
- Köszi. - néztem a padlót.
- Mi ez az össznépi találkozó itt? Jorge, Cande! Nem pazarolnám az időmet holmi kis cselédekre. - sipított Ludmila. - Ruggero! -lepődött meg a fiút látván. - Szia! - váltott át művigyorra és odapattant a számomra ismeretlen sráchoz.

- Szia Ludmila! - köszöntötte Ruggero őt egy nem túl lelkes öleléssel.
- El lehet menni. - hessegetett Ludmila.
- Nyugi hugi. - nevetett Jorge, majd közelebb lépett hozzánk. - Este kint leszünk Ruggeroval a kertben, zenélgetünk. Ha van kedvetek, csatlakozzatok. Éjfél. Anya már akkor alszik. - suttogta.
- Ez hízelgő Jorge, de... - húztam a számat.
- Ott leszünk. - vigyorgott Lodo, majd intve egyet, magával rántva, elsietett.
- Te meghibbantál? - néztem Lodora.
- Egyértelműen randira hívott te okos. - forgatta a szemeit.
- Engem? - siettem utána. - Biztos hogy nem. - ráztam meg a fejemet.
- Cselédek. - hallottuk Jade hangját. - A förtelmes cipőjükkel összekarcolják a padlót, ami nem olcsón lett kifényeztetve. Vegyetek ebből újat. - nyomott a kezünkbe egy igencsak nagy összeget. - A maradékból menjetek fodrászhoz. Nem ártana. - húzta a száját, majd idegesítő vigyorral elsietett.
- Remek! Végre valami értelmes lépés ettől a libától. - fogta Lodo a pénzt. - Veszünk valami olcsó balerinacipőt, a maradékból pedig egy ruhát az esti randira. - nevetgélt.
- Eszednél vagy? - csitítottam el. - Ez még viccnek is rossz.
- Ne légy ilyen unbulis. - ugrándozott.
- Lodo nem vagyok unbulis, csak egyszerűen nem akarom, hogy én legyek az, akit Jade a legjobban utál. - hadartam.
- Elviszem a balhét. - legyintett.
- Nehogy! - emeltem fel a mutatóujjam fenyegetően.
- Gyere már. - rántott el.
A villából abban az esetben kapunk kilépőt, ha Jade kienged minket. Ehhez megkapjuk azt a bizonyos kártyát, amivel ki tudunk menni.
Izgatottan léptem ki a friss levegőre. Rég nem jártam a szabadban, kb 5 éve. A napfény visszaverődött hófehér, már már szinte vakító bőrömön.
- Te aztán fehér vagy. - hunyorított Lodo, akinek szép nyári színe volt.
Vettünk két olcsó cipőt, így a maradék pénzünkből költhettünk ruhákra.
- Jade tényleg azt hitte, hogy ennyiért vennénk cipőt? - számolta a maradék pénzt.
- Mindegy is. Gyere az a ruha nagyon szép. - húztam be egy boltba.
Megtaláltuk a legjobb ruhákat, így mehettünk is fizetni.
- Mi ez a sok ember? - néztem, az oszlopban álló embereket, majd beálltam a pulthoz és leraktam a két ruhát az eladó elé.
- Nem ismeri azt a szót, hogy sor? - kérdezte flegmán.
- Parancsol? - ráztam meg a fejem.
- Hány éves vagy te lány? Látod azokat az embereket? - mutatott a sok ember felé. - Na, az a sor. És te annak a végére állsz azonnal!
- Hölgyem. Egy kicsivel több tiszteletet érdemelnék, nem tudja milyen életet élek, és hogy miért nem tudom, mi az a sor.
- Gondolom egy elkényeztetett kislány vagy, aki sosem teszi ki a lábát a palotájából.
- Ez így nem igaz. Nem vagyok elkényeztetett. Valóban palotában lakom. Mint cseléd. És tudja, attól függetlenül, hogy nem tudom mi az a sor és, hogy még sosem voltam ilyen üzletben, ezerszer tisztelettudóbbnak érzem magamat, mint ez a sok ember itt, akik ahelyett, hogy kedvesen megszólítanának, csúnya módra a hátam mögött susognak. Ön pedig, ahelyett, hogy legalább megjátszaná a kedves dolgozót, amit én már tizenhét éve csinálok, inkább letámad az életemmel kapcsolatban. Értem én, hogy rossz a munkája, de egy napot sem tudna eltölteni ott, ahol én élek. És ha most megbocsájtana, Ön mellett megnyílt egy új pénztár. Ott fizetnék., egy kicsit gondolkodjon el azon, hogy kettőnk közül ki az elkényeztetettebb. - mondtam és odébb álltam, hogy fizethessek a mellette álló lánynál.
Lodo még megnézett pár ruhát. A kifizetett ruhákkal odamentem hozzá:
- Minden rendben volt? - kérdezte.
- Ööö..Hogyne. - legyintettem.
- Akkor menjünk. - nevetett.
- Jól áll az a ruha nekem szerinted? - kérdeztem aggódóan.
- Persze. Csak még így is cselédkinézeted van.
- Kösz.
- Nem. Nem bántásból. De nézd. Van még pénz fodrászatra. Mindig kontyban hordod a hajad. Meddig ér?
- Derékig.
- Na. Kell egy kis stílusváltás. Az ombre haj úgyis divatos most.
- Milyen ogre?
- Ombre. - nevetett. - O-M-B-R-E. - betűzte le.
- Okéé... - húztam a számat. - Rád bízom.
A fodrászaton Lodo elmagyarázta, hogy milyen hajra gondolt. Nem is rossz ötlet. Sőt, tetszik.

- Nagyon jó. - néztem a tükörben. - Köszönöm szépen. - mosolyogtam.
- Na gyere. - húzott Lodo. - Este kilenc van. Sietnünk kell. Van pár sminkcuccom, majd kifestelek.
- Felőlem. - nevettem.
Visszaértünk a villába. Ilyenkor az első dolgunk az, hogy leadjuk a kilépő kártyát Jadenek.
- Cselédek. - nyitott ajtót.
- Jó estét Rossi kisasszony. Megérkeztünk, vettünk új cipőt és fodrásznál is jártunk, ahogy kérte. Itt vannak a kilépőkártyák.
- Nem is lett olyan rossz a frizurád Martina. Viszont a cipőtökre ránézni is rossz. Mindegy is. Hozzatok egy frissítő teát. - csapta ránk az ajtót.
- Tizenhét év alatt most dicsért meg először. - ámultam.
- Ne ámulj, inkább gyere öltözni. - mondta halkan Lodovica.
- Oké.. - motyogtam.
Felkaptam a ruhát, amit vettünk, Lodo megcsinálta a sminkemet.
- Biztos jó leszek így? - néztem aggódóan.
- Imádni fogja. - mosolygott.

*23:50*
- Lodo, ott van Jade. Ez így nem fog menni. - hisztiztem. - Azt mondta Jorge, hogy ilyenkor már alszik.
- Nyugalom. Elintézem. - nevetett.
- Mit tervezel? - néztem furcsán.
Lodo vigyorogva felmutatott a tűzjelzőre.
- Neee... - húztam a számat.
- Egy kis füst és beindul a riasztó. Ahol Jade áll, ott pont van egy vízszóró. Vizes lesz a haja, ergo kiakad és elmegy megszárítani.
- Zseni vagy. - nevettem. - De mivel csinálsz füstöt?
- Ki mondta, hogy füst kell, ha megteszi egy dezodor is.
- Túl magasan van. - néztem.
- Vegyél a nyakadba. - mondta.
- Mi van? - nevettem.
- Gyerünk. - mondta, majd miután leguggoltam a nyakamba ült.
- Nehéz vagy. - nyöszörögtem.
- Pszt. - takarta el a szemem.
- Szerinted, ha eltakarod a szemem, azzal jobb lesz? - nevettem.
- Most koncentrálok. - nyújtózkodott, majd kifújta a dezodort a tűzjelzőre...Sikeresen.
Gyorsan leraktam Lodot és a tűzjelzőt hallgatva vártuk, hogy megeredjen a víz.
- Gyere, most menjünk. - húzott Lodo.
- Add meg azt az örömöt, hogy lássam, ahogy a hárpiára ömlik a víz. - néztem.
- Jorge, vagy húsz liter víz? - felettünk is van. - mutatott.
- Menjünk. - szaladtam.
A kertben ott ült Jorge és Ruggero (azt hiszem ez a neve).
- Sziasztok. - szaladtunk oda. - Majd ahogy eléjük álltunk, a kerti tűzjelzőből ömleni kezdett a víz....

Első nap a pokolban

Martina Martinez vagyok, tizenhét éves, tizenöt éve árva. A szüleim autóbalesetben elhunytak, a három évvel idősebb bátyámat meg az ominózus baleset óta nem láttam. Elhagyott az egyetlen reményem is. Így kerültem egy rideg villának a nyomornegyedébe. Édesanyám odafent úgy tudja, hogy egykori legjobb barátnője (Jade Perez de Rossi) leányának fogad és anyám helyett anyám lesz. Nos...Ez nem így történt. Két éves korom óta a folyamatosan újuló "cselédbrigád" nevel. Kezdetben a mosókonyha volt a szobám, ahol a takarítónő volt az ideiglenes anyukám. Miután kirúgták a kertésznő szárnyai alá kerültem. De miután kiderült, hogy allergiás vagyok az orgonára, a orchideára, a muskátlira és a nárciszra, onnan is hamar le lettem passzolva a szakácsnőnek, akinél öt évig nevelkedtem. Hála neki, remekül tudok sütni, főzni. És ha nem lett volna elég, hogy elveszítettem a vér szerinti szüleimet, drága fogadott édesanyám is elhunyt rákban. És így kerültem egy ügyvéd férfihez, az ügyvédirodába, így megtanulhattam írni, olvasni és számolni. Most, hogy tizenhét éves vagyok, nem kell neveljenek. Viszont van egy személy, akit tiszta szívemből gyűlölhetné, de nem teszem. Ez pedig Jade asszony. Az volt a célja, hogy a cselédek besokalljanak tőlem és előbb utóbb árvaházba küldjenek. De nem járt sok sikerrel. Ugyanis nem hogy nem dobtak ki, de még tanultam is, így talpraesett lány lettem. És hányszor látott engem két éves korom óta? Egyszer sem. Viszont így, hogy tegnap betöltöttem a tizenhetet, hivatalosan is munka kész vagyok.
A cipőm kopogott a fényes padlón, amikor éppen Jade asszonyhoz tartottam. Az ajtaja előtt megállva átgondoltam a dolgokat, amiket két éve mondanak nekem a cselédek. Kihúzott hát, művigyor, kissé elvékonyított hang és tisztelet. Azt hiszem ez a négy volt...Vagy volt egy ötödik? Éppen kopogni akartam, amikor Jade asszony ajtót nyitott.
- Jó napot kívánok Jade asszony! - álltam egyenesen.
- Te meg ki vagy? - lépett közelebb. - Jade asszony? - vont kérdőre.
Ó a csudába! Az ötödik pont. Rossi kisasszony. Kikészül, ha Jade-nek hívják a cselédek.
- Elnézést Rossi kisasszony! - álltam vigyorogva egyenesen.
- Tudom ki vagy. Ez az idegesítő vigyor Larára emlékeztet. Te vagy az Martina? - nézett csúnyán.
- Én vagyok az Rossi kisasszony.
- Sokat tanultál a tizenöt év alatt. Tegnap volt a tizenhetedik születésnapod, nem igaz? - nézett felvont szemöldökkel. 
- Igen asszonyom, tegnap volt.
- Ez tudod mit jelent, ugye? - vigyorgott rémisztően. Nem. Mit is jelent? Miért ilyen rossz a memóriám. Megráztam a fejem. - Azt... - mondta halkan. - Hogy mától nekem dolgozol. Nem élsz olyan szabad életet, amit tizenhét évig. - mondta.
- Mintha eddig szabadon éltem volna. - motyogtam idegesen.
- Parancsolsz? - vont kérdőre.
- Azt mondtam, hogy...Mit óhajt inni? - találtam ki.
- Egy kávét kérnék, karamell dísszel, és kamilla teát egy kis pirítóssal.
- Rendben Rossi kisasszony. - távoztam el.
Kikészít ez a nő. Mit gondol magáról? Nem vagyok én holmi cseléd. Vagyis de. De én nem így akarok élni életem végéig. Kizárt dolog.
- Cseléd! - csettintgetett utánam. Idegesen hátrafordultam. Művigyor Martina, művigyor.
- Vigyen gyermekem szobájába is egy csésze teát.
- Értettem kisasszony. - vonultam el.
Lesétáltam a konyhába:
- Na hogy sikerült? - jött oda Carlos ügyvéd úr.
- Elegem van. - rogytam össze és elkezdtem zokogni.
- Drágám, ne sírj!
- Nem akarok itt megöregedni. Szabadságot akarok.
- Szabad leszel. Egyszer jön a megmentőd. Egy fiú. Aki elvisz innen. - mondta Carlos úr.
- Carlos! Te miért nem mentél el? - kérdeztem a könnyeimet törölgetve.
- Tudod, sokkal több dolog rejlik ebben a házban, mint amit te látsz. Te csak Jade-et látod. De van valaki a 61-es szobában, aki szöges ellentéte ennek a családnak.
- A házi macska? - kérdeztem. Sziámiáú egy fehér, perzsa macska. Tíz éves. A család kölyökkoráig szerette, mi cselédek etetjük és ápoljuk.
- Nem. - rázta meg a fejét mosolyogva. - Vidd fel oda ezt a teát. - nyújtott át nekem Carlos egy csésze teát.
Idegesen sétálgattam. Ha a családnak valamelyik sznob tagja lesz a szobában, ráöntöm a teát. A 61-es szoba előtt álltam. Nem tudtam mire számítsak. Annyit tudok, hogy három gyereke van Jade kisasszonynak.
Bekopogtam. Éppen be akartam nyitni, amikor ajtót nyitottak előttem.

- Ó! Jó reggelt. - mosolygott. Te jóságos ég! Amikor megláttam ezt a bizonyos fiút, minden rossz érzésem elszállt. A lábam legyökerezett, csak arra tudtam gondolni, hogy hogyan állhat a hajam és hogy tetszik-e neki. - Hahó. - mosolygott. - Minden rendben? - nevetett.
- Á, elnézést. - ráztam meg a fejemet. - A teája. - mosolyogtam. - Segíthetek önnek valamiben? Hozhatok még egy teát esetleg? Vagy egy friss, illatos párnára vágyik? Vagy... - hadartam.
- Hé! - vette át a tálcát, így hozzáért a kezemhez. - Én mindössze annyit kérek, hogy tegeződjünk.
- Elnézést, de mint cseléd, ezt nem engedhetem meg magamnak.
- Mint cseléd, engedelmeskednie kéne a kéréseimnek. - mosolygott. Teljesen elpirultam. - És hívj csak Jorge-nak. Téged hogy hívnak?
- Martina. - motyogtam. - Akkor Jorge én most megyek, mert számtalan feladatom van. Szia. - intettem.
- Cseléd! - hallottam egy vérfagyasztó hangot a hátam mögül. Jade... - Látom ismertetnem kell a szabályokat, miszerint nem tegeződünk nálunk magasabb rangúval. - mondta. El sem hiszem, hogy ez a hárpia volt anyukám barátnője.
- Elnézést Rossi kisasszony! Engedéllyel fordultam a tegezéshez, amit az Ön fia engedett meg nekem. - mondtam kihúzott háttal.
- Te..
- Anyám. - állt közénk. - Én engedtem meg neki. Hagyjad őt békén! Kérlek.
- Jorge. Nekünk most el kell beszélgetnünk. Sipirc a szobádba! - hessegette.
Sietősen mentem a konyhába.
- Nos. Milyen volt a 61-es szoba? - kérdezte Luisa, a szakácsnő.
- Szörnyű. - ültem le. - Valamiért gyorsabban dobog a szívem. És csak egy mosoly jár a fejemben.
- Ez a szerelem drágám. - simította meg az arcomat Luisa, így tiszta liszt lettem.
- Nem akarom. Rossz érzés. - idegeskedtem. Ebben a pillanatban magassarkú kopogást hallottunk. Jade.
- Márpedig bejössz ide. - hallottuk a hangját, majd a konyhaajtót kinyitva, belökött egy lányt. - Cselédek. - tapsolt. - Ő itt Lodovica Ferro. Új munkatárs. - mondta és becsapta az ajtót.
Szegény lányt a sírás kerülgette, megszeppent volt. Tud egyáltalán beszélni? Némán körbenézett, majd elkezdett zokogni. Az emberek, ha belépnek ide úgy érzik, mintha egy munkatáborban lennének.
- Ne sírj! - öleltem meg. - Nyugalom! - csitítottam. Szorosan megölelt ő is, idegesen szuszogott, az egész teste remegett. - Hogy kerültél ide? - kérdeztem.
- Én... - zokogott. - Egy hete...Elvesztettem a szüleimet... - szipogott. - És utcára kerültem. Ez a nő pedig felvett. Azt hittem kedves lesz. Eljátszotta, hogy az. De nem! - sírta el magát újra.
- Nagyon sajnálom. - simogattam a hátát.

- Lányok. Van két rendelés. Ki kéne vinni.
- Rendben. Lodovica. - vigyük ki együtt. - És akkor dumálunk, meg elmondom mi hogy megy itt. - biztattam.
- Oké. - vett el egy tálcát.
Első percben némán sétáltunk, majd ő megtörte a csendet.
- Te is most kerültél ide.
- Ma kezdtem el dolgozni, de tizenöt éve itt lakok.
- Te jó ég. Hogy bírod? - döbbent le.
- Muszáj. De a többi dolgozó is nagyon kedves. Egyedül Jade a hárpia. - suttogtam.
- És a gyerekei?
- Három van. Egyedül egynél jártam eddig. De ő...Nagyon kedves. - csillant fel a szemem. - Most a másik két gyerekének viszünk teát.
- És hol van az apjuk?
- Nem él velük, nem bírta elviselni a feleségét. Amit nem is csodálok. Minden vagyonát a gyermekeire hagyta, a gyerekek meg nem akarták kidobni az anyjukat. Az apuka most egy egyszerű házban él. Nem tartja a kapcsolatot a gyerekekkel.
- Hű... Ez mikor történt?
- 12 éve. Itt vagyunk. - álltam meg a két ajtó között. - Melyikbe viszed a teát. - néztem a két ajtóra.
- Abba. - mutatta, majd odalépett elé és...Benyitott.
- Kopogj. - húztam a számat.
- Te... - lépett ki egy szőke lány. Mit gondolsz magadról. Kopogni luxus?
- Minek neked még ennél is több luxus? - kérdezte flegmán Lodo.
- Megmondom az anyámnak, hogy milyen maradi és tiszteletlen cselédeket vett fel.
Láttam, hogy Lodo rá akarja önteni a teát a libára, ezért gyorsan megakadályoztam.
- Elnézést a kellemetlenségekért kisasszony. A teája. Elnézést, de a lány még új itt és nem ismeri a szabályokat. - mondtam, míg Ludmila beleivott a teájába, amit vissza is köpött.
- Látom a szakácsnő is új, mert ez a tea szörnyű.
- Engedelmével, hozzunk újat? - raktam vissza a tálcára.
- Isten őrizz, tűnjetek a szemem elől. - csapta ránk az ajtót.
- Hogy tudsz ilyen nyugodt maradni? - kérdezte Lodo.
- Volt időm megtanulni. - nevettem. - Na nézzük ő milyen. - kopogtam be a harmadik szobába.
- Jöjj be! - hallottunk egy női hangot.
Kérdőn néztünk egymásra Lodoval. Benyitottunk. Egy lány ült a zongorája előtt, éppen írt valamit.
- Meghoztuk a teáját. - mondtam.
- Ó, köszönöm. - pattant fel érte, amikor meglátott minket elállt a szava.
- Szegények. - nyögte ki. - Anyám miért ilyen kedves és szép lányokat hív cselédnek?
- Parancsol? - kérdeztem.
- Nem ezt a sorsot érdemlitek. - mondta a lány. - Kitartást nektek!
- Ööö...Köszönjük szépen. Engedelmével, mi most távoznánk. - slisszoltunk ki.
A lány (Candelaria) szobája pont szemben van Jorge szobájával, ahonnan gitárszót hallottunk.
- Szeretem ezt a számot. - csettintgettem.
- Ez tudom melyik. - dúdolta Lodo, majd halkan énekelni kezdte. Becsatlakoztam. Ketten énekelgettünk és táncoltunk a folyosó közepén. Fel sem tűnt, hogy nem szól már a gitár, énekeltünk tovább. Amikor végeztünk a dallal, láttuk, hogy két szempár néz minket a 61-es szoba ajtajából.