Csend honolt a Rossi birtokon. Mindenki kótyagosan sétálgatott. Luisia eltörött két tányért, Cande elesett a saját lábában, ezzel óriási puklit teremtve homlokára, Carlos félrenyelte a vizet, így egy jó darabig hallgattuk a csendet törő krákogást. Ruggero barátnőjét ölelgette és jegelte a dudorát, Mercedes a szobája ajtaját csapkodta, Jorge pedig fel alá járkált. Jadenek nyoma veszett, én pedig csak megilletődve ültem a helyemen.
Szépen lassan mindenki elment aludni, tudva, hogy mit hoz a holnap. Rossi urat és a kedvesét. Mától minden nap itt lesznek, egy helyiségen velünk és ha ez nem lenne elég, Angie egy gyermeket is hordoz a szíve alatt.
- Segíthetek valamit? - néztem a kipirosodott Jorge szemeibe.
- Csinálnál egy kávét? - kérdezte hálás tekintettel.
- Jó ötlet ez? Este fél tizenegy van. - néztem a karórámra.
- Nem fogok aludni ma éjjel. - vonta meg a vállát.
- Jorge! - néztem aggódóan. - Mire készülsz?
- Beavatlak, miután hoztál egy kávét. - mosolyodott el.
- Nem tetszik ez nekem. - mondtam csalódottan, majd elsiettem a konyhába.
Kettő cappuccinoval baktattam fel Jorge szobájába. Rövid kopogtatás után, remek egyensúlyérzékemmel benyitottam, miközben két színültig töltött kávéscsészével egyensúlyoztam.
Jorge az ágyán ült, ölében a laptoppal.
- Na avass be! - pattantam le mellé.
- Elég otthonosan viselkedsz, ahhoz képest, hogy csak egy cseléd vagy. - motyogta Jorge, majd belekortyolt a cappuccinoba, de miután rájött mit vágott a fejemhez, majdnem visszaköpte a kávét. Én csodálkozó, illetve csalódott tekintettel néztem rá - Ööö...Ne haragudj, izé... - mentegetőzött.
- Mindegy. Felesleges vitázni. - álltam fel.
- Most elmész? - lepődött meg.
- Dehogy is! Csak önálló sorfalat állok, merőlegesen a talajjal, eligazítom az ágylepedőjét és megkérdezem, hogy: Óhajt valamit még Uram? - hadartam - Ezután pedig itt fogok állni és a végére még szalutálok is egyet... Ahogy egy cselédnek kell. - tettem hozzá gúnyosan.
- Én tényleg sajnálom és nem úgy gondoltam. - emelte meg a hangját. - Nem azért mondtam, hogy megbántsalak és látod, hogy nincs jókedvem, erre te adod alám a lovat a gúnyos megjegyzéseiddel. Erre nekem nincs szükségem. Menj ki inkább kérlek! Aludjunk egyet a dologra, legalábbis te, mert én készülök, hogy elérjem a leghamarabbi repülőgépet Madridba... - beszélt egy szuszra.
- Tessék? - háborodtam fel. - Ezt te sem gondoltad komolyan?! Ugye... - kérdeztem és közel álltam a síráshoz.
- Elegem van ebből a helyből. Elutazom a nagynénémhez, aki szerényen, de legalább boldogan él. Én is ezt akarom. - pattant fel. - Nem kívánom látni az új testvéremet és akármennyire csúnyán hangzik, azt sem, ahogy az apám az új barátnőjével enyeleg. Nekem betelt a pohár. - mondta és a sírás kerülgette őt is.
Egyetlen amit tehettem és jó ötletnek bizonyult, hogy szorosan átöleltem. Magamhoz húztam és mélyen beszívva az illatát, a vállába fúrtam a fejemet és a kezemmel a haját simogattam.
- Nem akarlak itt hagyni. - motyogta Jorge. - Gyere velem... Hagyjunk itt mindent.
- Ez sajnos nem így működik. - töröltem le az első könnycseppemet. Eltoltam egy kicsit magamtól, hogy lássam az arcát.
Szomorú volt. A szeme csillogott a könnyektől, szaporán vette a levegőt. Ettől a látványtól még több könnycsepp folyt le az arcomon. Jorge gyéren elmosolyodott és letörölte őket.
- Ne sírj!
- Nekem itt kell maradnom... - szipogtam. - Mikor jössz vissza? - kérdeztem reménnyel tele.
Jorge lesütötte a szemét. Ez az a válasz, amitől a legjobban tartottam...A semmi.
- Nem tudom...De nem mostanában.
Ettől a mondattól eltörött a mécses, keserves zokogásban törtem ki. Nem érdekelt, hogy rájött esetleg, hogy szeretem. Nem érdekelt semmi. Itt az ideje, hogy megtudja
- Jorge... - kezdtem. - Én... - nyelem egy nagyot. - Szeretlek! - mondtam ki.
Jorge arcán meglepettséget láttam. Ezen kívül viszont semmi más érzelmet. - El kellett mondanom. Nem maradhatott bennem. - zokogtam.
Jorge megsimította az arcomat és kérte, hogy menjek el aludni.
Ez volt a leginkább elutasításra utaló válasz, amit kaphattam. Szomorúan kiléptem a küszöbön és becsuktam az ajtót, majd nekidőlve a földre csúsztam. Keserves zokogás következett, kitört belőlem minden.
Nem tudom mennyi ideje zokoghattam az ajtó előtt, de valaki felrántott onnan.
- Muszáj a nyamvadt zokogásoddal felébreszteni? - hallottam a cincogó Mercedes hangját. Erőt vettem, hogy ránézzek. - Hogy nézel ki? - lepődött meg.
- És te? - szörnyülködtem. Kócos (!) haj, lefolyt smink, gyűrött pizsama. Szerintem hasonlóan nézhettünk ki.
- Muszáj erre felkelnem?
- Gyanítom, hogy nem aludtál... - mosolyodtam el nagy nehezen.
- Honnan veszed ezt a sületlenséget? - forgatta a szemét.
- Most is könnyezik a szemed, valamint vér vörös. A szempillád nedves, ergo kb. 2 perce még a szobádban gubbasztottál és sírtál.
- Szerinted ébren egy percig is hagynám, hogy így fessek?
- Ez nem álmodban történt. - mutattam a hajára. - Igazam van. - fontam karba a kezeimet, de könnycseppek, minden erőm ellenére is folytak le az arcomon.
- Nem! - mondta megremegő ajkakkal és egy grimasz kíséretében kitörött belőle a zokogás. Majd olyan történt, amire nem számítottam. A karjaiba rohant. Szorosan megölelt és csak sírt.
- Te jó ég... Mercedes. Megfulladsz. - simogattam a hátát és tudtam, hogy most nekem kell erősnek lennem.
"A Rossi család kifordult önmagából. Ki gondolta volna, hogy valaha is sírni látom Jadet, hogy Mercedes megölel és hogy Jorge leüvölti a fejemet? "
Ezen kattogott az agyam, miután Mercedest bekísértem a szobájába és rendbe rakva ágyba fektettem. Tudtam, hogy a java csak most jön. Egyedüllét és a mardosó gondolatok.
