A cipőm kopogott a fényes padlón, amikor éppen Jade asszonyhoz tartottam. Az ajtaja előtt megállva átgondoltam a dolgokat, amiket két éve mondanak nekem a cselédek. Kihúzott hát, művigyor, kissé elvékonyított hang és tisztelet. Azt hiszem ez a négy volt...Vagy volt egy ötödik? Éppen kopogni akartam, amikor Jade asszony ajtót nyitott.
- Jó napot kívánok Jade asszony! - álltam egyenesen.
- Te meg ki vagy? - lépett közelebb. - Jade asszony? - vont kérdőre.
Ó a csudába! Az ötödik pont. Rossi kisasszony. Kikészül, ha Jade-nek hívják a cselédek.
- Elnézést Rossi kisasszony! - álltam vigyorogva egyenesen.
- Tudom ki vagy. Ez az idegesítő vigyor Larára emlékeztet. Te vagy az Martina? - nézett csúnyán.
- Én vagyok az Rossi kisasszony.
- Sokat tanultál a tizenöt év alatt. Tegnap volt a tizenhetedik születésnapod, nem igaz? - nézett felvont szemöldökkel.
- Igen asszonyom, tegnap volt.
- Ez tudod mit jelent, ugye? - vigyorgott rémisztően. Nem. Mit is jelent? Miért ilyen rossz a memóriám. Megráztam a fejem. - Azt... - mondta halkan. - Hogy mától nekem dolgozol. Nem élsz olyan szabad életet, amit tizenhét évig. - mondta.
- Mintha eddig szabadon éltem volna. - motyogtam idegesen.
- Parancsolsz? - vont kérdőre.
- Azt mondtam, hogy...Mit óhajt inni? - találtam ki.
- Egy kávét kérnék, karamell dísszel, és kamilla teát egy kis pirítóssal.
- Rendben Rossi kisasszony. - távoztam el.
Kikészít ez a nő. Mit gondol magáról? Nem vagyok én holmi cseléd. Vagyis de. De én nem így akarok élni életem végéig. Kizárt dolog.
- Cseléd! - csettintgetett utánam. Idegesen hátrafordultam. Művigyor Martina, művigyor.
- Vigyen gyermekem szobájába is egy csésze teát.
- Értettem kisasszony. - vonultam el.
Lesétáltam a konyhába:
- Na hogy sikerült? - jött oda Carlos ügyvéd úr.
- Elegem van. - rogytam össze és elkezdtem zokogni.
- Drágám, ne sírj!
- Nem akarok itt megöregedni. Szabadságot akarok.
- Szabad leszel. Egyszer jön a megmentőd. Egy fiú. Aki elvisz innen. - mondta Carlos úr.
- Carlos! Te miért nem mentél el? - kérdeztem a könnyeimet törölgetve.
- Tudod, sokkal több dolog rejlik ebben a házban, mint amit te látsz. Te csak Jade-et látod. De van valaki a 61-es szobában, aki szöges ellentéte ennek a családnak.
- A házi macska? - kérdeztem. Sziámiáú egy fehér, perzsa macska. Tíz éves. A család kölyökkoráig szerette, mi cselédek etetjük és ápoljuk.
- Nem. - rázta meg a fejét mosolyogva. - Vidd fel oda ezt a teát. - nyújtott át nekem Carlos egy csésze teát.
Idegesen sétálgattam. Ha a családnak valamelyik sznob tagja lesz a szobában, ráöntöm a teát. A 61-es szoba előtt álltam. Nem tudtam mire számítsak. Annyit tudok, hogy három gyereke van Jade kisasszonynak.
Bekopogtam. Éppen be akartam nyitni, amikor ajtót nyitottak előttem.
- Á, elnézést. - ráztam meg a fejemet. - A teája. - mosolyogtam. - Segíthetek önnek valamiben? Hozhatok még egy teát esetleg? Vagy egy friss, illatos párnára vágyik? Vagy... - hadartam.
- Hé! - vette át a tálcát, így hozzáért a kezemhez. - Én mindössze annyit kérek, hogy tegeződjünk.
- Elnézést, de mint cseléd, ezt nem engedhetem meg magamnak.
- Mint cseléd, engedelmeskednie kéne a kéréseimnek. - mosolygott. Teljesen elpirultam. - És hívj csak Jorge-nak. Téged hogy hívnak?
- Martina. - motyogtam. - Akkor Jorge én most megyek, mert számtalan feladatom van. Szia. - intettem.
- Cseléd! - hallottam egy vérfagyasztó hangot a hátam mögül. Jade... - Látom ismertetnem kell a szabályokat, miszerint nem tegeződünk nálunk magasabb rangúval. - mondta. El sem hiszem, hogy ez a hárpia volt anyukám barátnője.
- Elnézést Rossi kisasszony! Engedéllyel fordultam a tegezéshez, amit az Ön fia engedett meg nekem. - mondtam kihúzott háttal.
- Te..
- Anyám. - állt közénk. - Én engedtem meg neki. Hagyjad őt békén! Kérlek.
- Jorge. Nekünk most el kell beszélgetnünk. Sipirc a szobádba! - hessegette.
Sietősen mentem a konyhába.
- Nos. Milyen volt a 61-es szoba? - kérdezte Luisa, a szakácsnő.
- Szörnyű. - ültem le. - Valamiért gyorsabban dobog a szívem. És csak egy mosoly jár a fejemben.
- Ez a szerelem drágám. - simította meg az arcomat Luisa, így tiszta liszt lettem.
- Nem akarom. Rossz érzés. - idegeskedtem. Ebben a pillanatban magassarkú kopogást hallottunk. Jade.
- Márpedig bejössz ide. - hallottuk a hangját, majd a konyhaajtót kinyitva, belökött egy lányt. - Cselédek. - tapsolt. - Ő itt Lodovica Ferro. Új munkatárs. - mondta és becsapta az ajtót.
Szegény lányt a sírás kerülgette, megszeppent volt. Tud egyáltalán beszélni? Némán körbenézett, majd elkezdett zokogni. Az emberek, ha belépnek ide úgy érzik, mintha egy munkatáborban lennének.
- Ne sírj! - öleltem meg. - Nyugalom! - csitítottam. Szorosan megölelt ő is, idegesen szuszogott, az egész teste remegett. - Hogy kerültél ide? - kérdeztem.
- Én... - zokogott. - Egy hete...Elvesztettem a szüleimet... - szipogott. - És utcára kerültem. Ez a nő pedig felvett. Azt hittem kedves lesz. Eljátszotta, hogy az. De nem! - sírta el magát újra.
- Nagyon sajnálom. - simogattam a hátát.
- Rendben. Lodovica. - vigyük ki együtt. - És akkor dumálunk, meg elmondom mi hogy megy itt. - biztattam.
- Oké. - vett el egy tálcát.
Első percben némán sétáltunk, majd ő megtörte a csendet.
- Te is most kerültél ide.
- Ma kezdtem el dolgozni, de tizenöt éve itt lakok.
- Te jó ég. Hogy bírod? - döbbent le.
- Muszáj. De a többi dolgozó is nagyon kedves. Egyedül Jade a hárpia. - suttogtam.
- És a gyerekei?
- Három van. Egyedül egynél jártam eddig. De ő...Nagyon kedves. - csillant fel a szemem. - Most a másik két gyerekének viszünk teát.
- És hol van az apjuk?
- Nem él velük, nem bírta elviselni a feleségét. Amit nem is csodálok. Minden vagyonát a gyermekeire hagyta, a gyerekek meg nem akarták kidobni az anyjukat. Az apuka most egy egyszerű házban él. Nem tartja a kapcsolatot a gyerekekkel.
- Hű... Ez mikor történt?
- 12 éve. Itt vagyunk. - álltam meg a két ajtó között. - Melyikbe viszed a teát. - néztem a két ajtóra.
- Abba. - mutatta, majd odalépett elé és...Benyitott.
- Kopogj. - húztam a számat.
- Te... - lépett ki egy szőke lány. Mit gondolsz magadról. Kopogni luxus?
- Minek neked még ennél is több luxus? - kérdezte flegmán Lodo.
- Megmondom az anyámnak, hogy milyen maradi és tiszteletlen cselédeket vett fel.
Láttam, hogy Lodo rá akarja önteni a teát a libára, ezért gyorsan megakadályoztam.
- Elnézést a kellemetlenségekért kisasszony. A teája. Elnézést, de a lány még új itt és nem ismeri a szabályokat. - mondtam, míg Ludmila beleivott a teájába, amit vissza is köpött.
- Látom a szakácsnő is új, mert ez a tea szörnyű.
- Engedelmével, hozzunk újat? - raktam vissza a tálcára.
- Isten őrizz, tűnjetek a szemem elől. - csapta ránk az ajtót.
- Hogy tudsz ilyen nyugodt maradni? - kérdezte Lodo.
- Volt időm megtanulni. - nevettem. - Na nézzük ő milyen. - kopogtam be a harmadik szobába.
- Jöjj be! - hallottunk egy női hangot.
Kérdőn néztünk egymásra Lodoval. Benyitottunk. Egy lány ült a zongorája előtt, éppen írt valamit.
- Meghoztuk a teáját. - mondtam.
- Ó, köszönöm. - pattant fel érte, amikor meglátott minket elállt a szava.
- Szegények. - nyögte ki. - Anyám miért ilyen kedves és szép lányokat hív cselédnek?
- Parancsol? - kérdeztem.
- Nem ezt a sorsot érdemlitek. - mondta a lány. - Kitartást nektek!
- Ööö...Köszönjük szépen. Engedelmével, mi most távoznánk. - slisszoltunk ki.
A lány (Candelaria) szobája pont szemben van Jorge szobájával, ahonnan gitárszót hallottunk.
- Szeretem ezt a számot. - csettintgettem.
- Ez tudom melyik. - dúdolta Lodo, majd halkan énekelni kezdte. Becsatlakoztam. Ketten énekelgettünk és táncoltunk a folyosó közepén. Fel sem tűnt, hogy nem szól már a gitár, énekeltünk tovább. Amikor végeztünk a dallal, láttuk, hogy két szempár néz minket a 61-es szoba ajtajából.
